Sohasem féltem a haláltól. Nem is kívántam az eljövetelét, de úgy tekintettem rá, mint az élet folytatására. Ez így természetes. Nem szabad küzdeni valami ellen, ha az úgyis bekövetkezik. Mindennek és mindenkinek megvan a maga karmája.

Hirtelen hatalmas düh öntött el, ahogy a behatoló, gyilkos ninjákra gondoltam. De aztán egy gyors légzésgyakorlattal kiűztem magamból a haragot, kiürítettem elmémet, csak támadóimra koncentrálva. Három ember közelségét éreztem, pedig mesterien bújtak meg. Fél pillanat csend, kivárás, aztán egy alacsony cserjét fedezékül használva az egyik támadóm mögé kerültem. Hangtalanul végeztem vele, ugyanígy a másodikkal is. Saját módszerüket alkalmaztam ellenük. Az utolsó azonban óvatosabb volt, időben gyanút fogva elém került, kard feszült kardnak, majd hátraszökkenve hasba szúrtam, ugyanazzal a mozdulattal haránt felrántottam a katanát. Nem vártam meg a belek kitüremkedését, otthagytam a haldoklót saját vérében fuldokolva.

Nesztelenül belopóztam a kis barlangba. Micukó a sarokban gubbasztott. Apró tőrét maga elé tartotta védekezőn, mélykék szemében a rémület árnyával. Mikor megismert, tőrét eldobva hozzám simult. A kimonón át éreztem keblének zihálását. Suttogva megnyugtattam, addig öleltem magamhoz, míg kicsit megnyugodott. Tudtam, még nincs vége a veszélynek, vissza kell mennem, én nem bújhatok el, talán mások is élnek még a házban. Nehezen akart elengedni, de belátta, hogy nem maradhatok vele. Megígértettem vele, hogy nem mozdul ki onnét, míg újra vissza nem térek. Tekintetében láttam az aggodalmat, de belátta, a barlangban van a legnagyobb biztonságban. Fel sem merült bennem, hogy esetleg nem látom többé.

Senkivel sem találkoztam a házban. Csak a rengeteg holttest mindenütt és a csend. Furcsa volt, hogy még haldoklók nyöszörgését sem hallottam. Alapos munkát végeztek, könyörtelenül kivégeztek mindenkit, nem maradt rajtunk kívül túlélője a vérengzésnek. A halottak között nem láttam ninjákat, magukkal vitték az elesetteket, ne maradjon árulkodó nyom a tettesekre utalva. Az egyik válaszfalhoz érve elfojtott hangokra lettem figyelmes. Kagura hangját véltem felismerni, ahogy ingerülten mondja, addig nem fizet, amíg a lány életben van. Felhasítottam a vékony válaszfalat. A nagyúr kezében súlyos erszény, vele szemben egy zömök alkatú, széles vállú, arcát eltakaró ninja, mögötte vagy féltucatnyi társa. Visszajöttek a fizetségért. A nagyúr döbbenten meredt rám, mint aki szellemet lát, elejtette az erszényt, és remegve a sarokba hátrált.

A támadók túl sokan voltak. Mégis, olyan elszántságot éreztem, mint még soha. Eszem ágában sem volt meghátrálni. Ha sorsomnak itt kell beteljesednie, hát legyen. Vezetőjük szemébe néztem. Valahogy ismerősnek tűnt a tekintete. A ninják körbevettek, ám ekkor váratlan dolog történt. A magas alak lehúzta csuklyáját, felemelte kezét, megállásra parancsolva társait.

-         Megismersz, Taró?

Gyermekkori nevemen szólított meg, és persze tudtam már, honnét volt ismerős a szeme. Takezaki volt az, valamikori legjobb pajtásom, akivel annak idején rengeteget játszottunk együtt. Akiről azt hittük, megölték a ninják, és lám, most úgy tűnik, ő a vezetőjük!

-         Takezaki! Hát élsz…? - Megdöbbenésemben nem tudtam többet mondani. Agyam sebesen pörgött.

-         Rossz urat választottál Taró! Vagy hívjalak inkább Szakamoto szannak? – Hangjába enyhe gúny vegyült. – Kagura elárult téged és a házat. Becstelen daimió, az ilyent mi sem szeretjük, csak egy dolgot érdemelhet.

Kagura nagyúr közbeszólt a sarokból:

-         Elfeledkeztél a megállapodásunkról Take…?

 Nem fejezhette be a mondatot. Takezaki felé szökellt és csak egy villámgyors kardvillanást lehetett látni. Mindezt oda sem nézve, tekintetét továbbra is rajtam tartotta. A plafont borító fehér vászon bíborvörös lett a felspriccelő vértől, a fej nélküli test lomhán eldőlt.

-         Takezaki, te ölted meg apámat is?

Kérdésemre gyilkos fény villant a szemében. Válasz helyett aprót biccentett oldalra a fejével, mire a ninják nekem estek.

Meggyilkolt apámra, úrnőmre és szamuráj társaimra gondoltam. Az iszonyatos túlerő ellenére tudtam, hogy le fogom őket győzni. Itt nem teljesedhet be a sorsom. Számomra az egész egy pillanatnak alig tűnt.

Először egyszerre támadtak, de hamar rájöttek, a szűk szoba nekem kedvez, csak egymást akadályozták, vágták meg. Villámgyorsan mozogtam, oldalra, hátra-előre, katanám sebesen kaszabolta a testeket. A kard könnyedén hatolt át húson, csonton, alattomos támadásuk hamarosan jajongó sikolyokba fúlt. Tisztátalannak éreztem ezt a harcot, ezek a ninják nem voltak becsületesek, ezért én is könyörtelen voltam. Láttam, a szemben álló ninja arcmaszkja alatt erősen izzad, sűrűn pislogva próbálta szeméből eltüntetni a verejtéket. Előreszökkenve haránt keresztbe hasítottam, majd visszaugorva újra felvettem alapállásomat kardom magam előtt tartva. Ez mentette meg az életemet. A penge tükrében vettem észre a mögöttem támadó árnyat, hátraszúrtam, mire elszabadult a pokol. Újra egyszerre akartak nekem esni, de a korábbi eseményekből tanulva lassan közelítettek. Küzdőtávolságon kívül maradva, apránként jöttek közelebb. Tisztelték a katanámat. Hátráltam, hogy mögém ne kerüljön senki, majd a ninjákat meglepve támadtam. Éreztem a kisugárzásukat, melyikükben lobban fel a félelem, vagy a gyengeség legkisebb jele. Azonnal kihasználva lecsaptam, majd vissza. A helyzet megváltozott. Támadottból támadó lettem. Ők is észlelték a változást, még bizonytalanabbá váltak. Az utolsó kettővel már nem volt nehéz dolgom. Egy sem menekült el, pedig tudták, hogy meghalnak.