Addig nem vettem észre a füstöt, annyira lekötötte minden figyelmemet a harc. De most arra eszméltem, hogy lángol körülöttem minden. Émelyítő bűz csapta meg az orrom. Az égő holttestek szagától felkeveredett a gyomrom. Láttam, hogy képtelenség megfékezni a tűzvészt, Takezaki eltűnt, és felgyújtotta a házat. Alig tudtam kimenekülni. Tudtam, hogy csak egy helyen lehet. Rémület hasított belém. Hiszen ő is ismeri Micukó rejtekhelyét!
Rohantam át az udvaron, ki a kertbe. Már messziről hallottam Micukó sikoltását. A fahídnál találkoztunk. Takezaki egyik kezében kivont kardját tartotta oldalra, másikkal a lányt vonszolta maga után.
- Taró, tudtam, hogy el fog jönni még ez a nap! Neked köszönhetem, hogy annak idején el kellett bujdokolnom. Talán én is szamuráj lehettem volna. A ninják magukhoz fogadtak, felneveltek, mindenre megtanítottak. Látod, idővel én lettem a vezetőjük. Végig a bosszú vezérelt. Te vetted el tőlem Szakurát! – Indulatosan a földre lökte Micukót. – Itt maradsz cseresznyevirágom, amíg végzek a te Taróddal, aztán magammal viszlek, és beteljesedik végre sorsunk, az enyém leszel!
Micukó rémülten húzódott arrébb. Takezakival egymással szemben álltunk, a híd két oldalán.
- Igen, én öltem meg apádat, de tudd meg, Tokugava nagyurat is én mérgeztem meg! Tönkre akartam tenni az egész házat, így pont kapóra jött, hogy a becstelen Kagura megkeresett. És most te jössz Taró!
Utolsó mondatával egyidejűleg megiramodott felém. Kardját magasra emelve rohant üvöltve. Mikor lecsapni készült, az utolsó pillanatban lehajolva előredöftem. A katana áthatolt testén, visszarántottam, és védekező pozícióba helyezkedtem. Takezaki hitetlenkedve nézte gyomrán a halálos sebet. Kardja kiesett kezéből, belecsobbant a kis patakba. Kérőn rám nézett. Levágtam a fejét.
∞
Micukó nagyon sokáig remegett. Képtelen volt megszólalni. Teljesen magába zárkózott, félt mindentől, rám is úgy nézett, mintha egy gyilkos ninja lennék. Összeomlott a világa. Egy darabig nézte a tomboló tüzet, ahogy teljesen elemészti a hatalmas házat, aztán visszament a kis rejtek barlangjába, magához szorította tőrét, amit még Takezaki csavart ki a kezéből, és csak ült – üres tekintettel maga elé meredve. A máskor gyönyörű szemek tompa fénnyel ragyogtak kifejezéstelenül a semmibe. Hiába kértem, jöjjön ki, apró fejrándítással jelezte, egyedül akar maradni. Ételt, italt nem fogadott el. Egy nap múlva merészkedett elő, de azután is nagyon tartózkodó maradt. Bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben, velem is. Amit mondtam neki, szótlanul teljesítette, de olyan volt, mintha a házzal együtt kiégett volna belőle is minden élet.
Mint a szakura illanó szépsége, ahogy lehullnak a szirmok, és a színes pompa után hirtelen elillan a tündöklés, csak a végtelen szomorúság marad.
∞
Micukóval örökre eltávoztunk a házból. Engedelmesen követett, nem volt más választása. Nem volt miért ott maradni. Felmentünk a hegyekbe, egy aprócska kőházba. Fél éven át úgy éltünk, mint két szótlan testvér. Néha próbáltam kizökkenteni abból az állapotból, de rendre kudarcot vallottam. Barátként tiszteltük egymást, mindenki végezte a maga dolgát – Micukó a közeli faluban adta el csodálatos virágkölteményeit, és a zöldségeket, gyümölcsöket, amelyeket megtermeltünk a birtokhoz tartozó rézsútos földön. A pénz egyikünket sem érdekelte, tisztességgel megéltünk. Tudtam, az emberek mindenfélét pusmognak a hátunk mögött, de minket ez nem érdekelt, úgy éltünk, mint két elzarándokolt hegyi remete. Továbbra is magamban hordoztam küldetésemet, hittem, az a sorsom, hogy Micukót megvédjem mindentől. Nem gondoltam, hogy gazdátlan szamuráj, rónin lennék, akármi is fog történni, magamban felesküdtem a lány védelmére. Talán mintegy értelmet keresve létemnek.
Micukó nagyon lassan, hétről-hétre bontakozott ki bezártságából. Végül odáig sikerült eljutnunk, hogy már minden hétköznapi problémát zavartalanul meg tudtunk beszélni, de később is mindvégig megmaradt közöttünk valami láthatatlan határ, amelyet képtelenség volt átlépni. Ezen a vonalon éltük az életünket. Türelmesen vártam, tudtam, hogy valaminek történnie kell, ez így értelmetlen.
Egy napsütéses tavaszi nap hozta el a változást. Újra cseresznyevirágzás volt, akkor virágzott legpompázatosabban a szakura.
Sokszor voltunk azelőtt is sétálni, hegyet mászni, amikor gondtalanul beszélgettünk, de aznap valahogy vibrált körülöttünk a levegő. Súlyos feszültség nehezedett kettőnk közé, aminek nem értettem az okát. Micukó sokszor nézett rám furcsán azelőtt is, de nem tudtam tekintete mögé hatolni. Amikor faggatni kezdtem, mindig elhallgatott, újra magába zárkózott. Arra gondoltam, talán elvesztett szüleire gondol ilyenkor. Bármit mondtam, belekötött, így aztán elhallgattam, szótlanul mentünk tovább, míg rá nem találtunk a sziklaszirtre. Leírhatatlan volt a táj. Páratlan kilátás tárult elénk, a millió rózsaszín és fehér keverékének olyan bódító tüneménye, amely ellenállhatatlan hangulatba képes ejteni a gyanútlan szemlélődőt. Ezen túlmenően volt a helynek egy olyan varázsa, amelyről régi emlékkép jutott eszembe; mikor Micukóval a kertben sétáltunk, egy lehulló szirmot söpörtem le a válláról, és véletlenül megérintettem a bőrét, amelytől akkor mindketten zavarba jöttünk.
Ekkor egy kósza szellő áramlatán újra egy virágzó szakura szirma hullt a vállára. Önkéntelenül odanyúltam, de most nem rántottam el zavartan a kezem. Mintha újraéltem volna valami régi csodát. Mintha rátaláltunk volna valami elveszettnek hittre. Mintha ő is ugyanezt érezte volna. A láthatatlan fal ledőlt kettőnk között, egyszerre összemosolyogtunk. Micukó apró kezével megfogta az enyémet, lábujjhegyre állt, és megcsókolt. Nem akartam ellenállni. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire vágytam rá. Már rég nem a hűségesküt tett szamuráj voltam mellette, aki testvérként félti és védi. Ott, a szirten ébredtem rá életem valódi értelmére. A bennem lappangó kérdések válaszára. Mindvégig, mióta megismertem Micukót, ő volt az. Sorsom és küldetésem. Az én cseresznyevirágom.
VÉGE |