Hideg szél fújt
még is a hegytetőn állott
már csak az akarata tartotta,
mert a lábán lévő seb
nem sok jóra biztatta.
Üldözői sem voltak messze,
volt barátok, kik most
a lelkéért jönnek.
Nehezen bízott bárkiben,
s most olyanok támadnak rá,
akikről azt hitte,
hogy meg lehet.
Nem először csalódott,
de mint mindig, most is fájt.
Kivonta kardját,
azt a veszélyes lelket,
kinek vérszomja sosem nyugszik meg.
S átadta magát a harcnak,
már nem számított,
hogy ki volt barát,
ki volt, kit szeretett,
már csak a fegyvere volt és ő,
meg a túlerőben lévő ellen.
Egy íves vágással indított,
mivel hátra tántorította a tömeget,
próbált figyelni rá,
hogy hozzá, lehetőleg csak egy férjen,
de a túl erő nagy volt
és ő fáradt…
S mikor már minden veszni látszott,
egy ismeretlen sötét erő,
mint egy robbanás szétáradt testében,
és már az mozgatta,
a környezetében megölt mindenkit
még a vételen sebesülteket is.
Ordítani akart, de nem tudom,
a másik meg csak pusztított,
próbált küzdeni önmaga ellen,
de a sötétség erősebb volt,
s lassan felemésztette az utolsó fényt is,
amit önmagában rejtett…

A lány álmából felriadt,
a lábán lévő seb, felszakadt.
A csatát megnyerte,
de az önmaga ellen folytatott küzdelemben…