Az emberek jönnek-mennek,
de én mindig itt maradok magamnak,
bunkón, megértően, elviselhetetlenül,
úgy ahogy épp itt hagytak, megismeretlenül.
Ha egy embernek van százezer arca,
akkor nekem több millió
s köztük van, ami nem irányítható.
Vérzik az orrom, nem folynak könnyek,
pedig zokognék, bár én sem értem minek,
hol lent, hol fent, de inkább csak lent
és egyre lejjebb évek óta csak süllyedek.
Én tehetek róla?
Biztosan, mert én elfogadnám a világot,
de a világ nem tud elfogadni,
hibát, hibára halmozok,
sok ezer fájdalmat okozok,
s mind ezt száraz arccal, csendben figyelve,
belül veszettül üvöltve,
de senki nem ismeri a belsőm,
még én sem.