Meteoreső a csendes világomban,
most eljött a tél,
pusztuló sejtek sokasága,
többet nem vár és nem remél.

Zavart elme kacagva rohan,
hogy a zuhanó sziklákat átölelje.
Folyik kezemből a tinta,
de a végszóra felülök én is.

Fejem fája gyökeréig korhadt,
lassú táncban van, mint egy látomás,
nincs vigasz csak a holnap kínja,
amit homlokon csókol egy néma maszk.

Derengek, gyomrom, mint egy kő,
a Délt is már megint Északnak nézi.
Az óra meg visszafelé jár,
s még is, minden elmúlik.

A parázs markomban falja húsomat,
Mellkasomban lévő dob,
fájdalmas tegnapnak rohan.
Pedig ma… ma van a Sár világnapja.