S bár emlék már a sok ledér, Istenem dorgált.
A lelkem az volt vallató, suttyó énemnek.
Nádsíp, tarisznya, s bűzös irha émelygő szagát,
hordtam magammal, szabadon volt hogy énekkel.

Még most is érzem siralmas utam lidércét,
göbös hólyagok viszkető fájdalmas fájdalmát.
Gyógyító erejét a forrásvízben ázó,
és a mocsoktól barnuló hófehér kaftánt.

Sötét erdők szigetén csalit volt fekhelyem.
S takaróm az égbolt, mint könnyű selyemdamaszt.
Csak a nagyúr volt mellettem, rég volt már,s emlék.
Már nem fáj, mert a jelen, az mindent elapaszt ...