Néma könnyek,
szálló közöny,
otthontalanság,
elromlott minden,
vérzik a húsom,
hív az este,
maradni kéne,
de nem fogok.

Egy világűr robbant szét bennem
minden porcikámban éreztem
orrom vére is eleredt,
nem volt könyörület,
egyedül a kínjaim közt,
s a vállamon csak egyetlen
pillangó könny.

Most táncolok a Halállal,
úgy is tovább enged,
mert mindig ezt csinálja,
de azért kérdés ott van.
Vajon mikor lesz az,
amikor kínom utolsó magja
teljesen felemészt
és a testem nem bírja tovább?

Már magamnál vagyok,
ülök némán, üresen.
Senki nem akart,
ma találkozni velem.
Nem az első eset,
lenyelem.
Ruháimat felöltöm
és belépek a sötétbe.