Kivájt szememben,
az üresség lángja lobog,
többet nem hajtok feleslegesen,
mert eredménye úgy sincs.
Magam maradok,
tündöklő vétkek,
zord viharában,
nem mutatom többet feleslegesen,
hogy van, akiért képes vagyok többre,
mert úgy sem értékelik.
Csak felülök részeges por lovamra
és elvágtatok a Sötétséghonába,
hol szörnyek hadával küzdhetek,
amíg bőröm teljesen el nem válik húsomtól.
Tombolok, mint egy örült,
de legalább a belsőm sebe,
csendben hegedhet.