Küzdünk, harcolunk és félünk,
sajnos egyre rosszabbul élünk.
Egész életünk munkával telik,
a hasznot erőfeszítéseinkből,
mégis mások nyerik. 

Azok, kik élősködnek rajtunk,
kik nem becsülik azt, hogy
mi mennyit „hajtunk”.
Kiknek nem vagyunk mások,
csak rabszolgák csupán,
s ha ennek hangot adunk
csak néznek furán. 

Ők ahhoz szoktak, hogy
szótlanul tűrünk.
A gyávaság és a gyengeség
a legfőbb bűnünk!
Hiszen ki ne használná ki
azt, aki hagyja magát?
Aki mindig hátrább sorolja
másokénál, a saját baját? 

Minden elképzelhető adót
kivetnek ránk, s elvárják,
hogy jó polgárokhoz méltón
fogjuk be a szánk.
Fizetünk már azért is, hogy
élni merünk és bármiért,
amit csak teszünk. 

Ez vár a gyermekeinkre is!
Elnyomás, kizsákmányolás és nyomor!
Ezt hagynánk rájuk örökségül?
Mindezt, nem veheti be egy
tisztességes „gyomor”! 

Mivel különbek ők nálunk?
Semmivel a világon!
Ugyanolyan sejtekből,
szövetekből állnak!
Elkényeztetve, csak az előbbre
jutásra várnak. 

Csupán jó helyre születtek.
Oda, hol adott volt minden,
hol érdemi munka nélkül is
élhettek magas szinten.
Nem meglepő, hiszen elődeik
ugyanúgy kihasználták a népet,
Kialakítva magukról bizonyos,
nemesi képet. 

Meddig tűrjük még, hogy belénk
„töröljék” a lábukat?
Kiélve rajtunk kapzsi, öntelt
telhetetlen vágyukat?
A gazdag réteg, ha csak egy részét
visszaadná annak, amit rajtunk keresett,
az államadóságunk máris kevesebb! 

Persze ők kibújnak a terhek alól.
Egymás között elintézik a dolgokat,
miközben ügyesen kézben tartják a sorsodat.
Hány „bőrt” nyúzhatnak le még rólunk?
Amíg végre önmagunkért szólunk?

Ébresztő emberek, de gyorsan!
Különben elhullunk mind, sorban.
Gondoljatok az utódokra!
Ezt a kilátástalanságot hagyjátok rájuk?
Biztosan „örömmel” emlékeznek majd rátok.