Halotti maszkos rémképek,
árnyékot hagynak az évek,
dübörögnek szívemen,
de az nem ajtó, hogy beengedjen.
Padon ülök merengve,
arcok tűnnek el bennem,
remegő kontúrja a homálynak,
értelmet kutatja az agyamban.

(Elvesztettem sok mindent,
s már nem vagyok ember sem,
gyászollak tégedet is,
bár sosem láttam szemeid.
Ágakat rugdosom a földön,
mint egy gyerek, aki nem tudja,
hogy mit történik körülötte,
csak érzi a fájdalmat.)

Valami kitörni vágyik belőlem,
a sötétségről álmodó fény,
ami már csak pusztítani akar,
de erősebb nála a fásultság.