amikor azt mondtad, csak a múlandóság ver bennünk tanyát, ott fekszem most én is, azon a mezőn, valaki, Isten, itt maradt velem, a fáradt március végi égbolt ablakában, csak a keresztre emlékezem, minden mozdulatlan, rontó angyalokkal állok szemközt, velük hosszan, itt minden közelebb van, mint a deszkapadlók fényes csíkja, mint a vidéki állomások várakozása, a bizonytalan remegés a testben, ez az évszak, bőrömbe teríti lepleit, most távolodsz, távoli borzongás festi át a képet, a rakpart köveire ahogy lépek, mint aki nem tud már semmit, csak szeretni, amikor azt mondtam, neked írom ezt a suhanó verset, ezt a földi suttogást, mert csak szavakkal érek el hozzád, itt minden közelebb van, a kert, az éj, az égi ablakok, de a világ nem jön el értem, elvisz az idő, beledőlve az éjszakába, ez a csönd, ez a csillagtalan éjszaka, ez a zajtalan járó emlék, ezer darabra hullik bennem a ma, s a tegnap, éjszakák szünetjele koppan hozzád álmaimban, sarkig kitárva a szív, a test rásimul a hullám törte fűre, most jársz-kelsz a tájakon, betűk lélegzése, szavak, ajkam hűlő ajkadon, mint akiket minden éjszaka ölelnek, a napra nézek, papírra karcolom a tájat, érted, hazamennek a fáradt nyarak, befelé fordult szemmel nézzük az éj-leláncolt hajókat a feltámadt, sós tengeri szélben, s próféta-szárnyak, oldaladban a dárda, árva vagy, árva te aki örökkön másoknak győzöl, de el fognak dobni, mert más és különb vagy, az égbolt most kihúnyt, sodródnak az éj folyói, ime sebet és vásznat betakarva, hát ki vagy te, itt bűnös, aki szótlan, imádkozz, hogy a föld, meg ne áhítsa soha, ahogy a lüktető éj is kihúzza a nappal bevert szögeket, arcunkat az éjbeemelve elhagynak bennünket töviskoronás álmaink

(2012)