Soha nem késő

„Hová lettek a családi ereklyék”? Péter napok óta kereste gyerekkora emlékeinek ereklyéit. Kereste, de nem találta.
Lassan harminc éve nem járt a szülői házban. Fiatalon, szinte gyerekként disszidált. Pár hónappal nagykorúvá válása után hagyta el az országot, és azóta nem járt idehaza. Az eltelt évek alatt ritka levél és telefonváltással tartotta szüleivel a kapcsolatot. Apja halála után anyja hívta haza, de ő csak halogatta az utazást. Az utóbbi időben húgával az interneten levelezett, és bár Anna többször írta neki, hogy anyja nagyon beteg, mégis váratlanul érte a halálhír.

– Gyere vacsorázni! – Péter összerezzent a hang hallatán. Megfordult, a húga állt az ajtóban. A húga, akit alig ismeret, hiszen mikor elment mindössze tizennégy éves volt. Nézte a nőt, aki képzeletében, mint kislány élt, és aki azóta családanyává, és felelős beosztásban dolgozó emberré vált.
– Persze, persze, megyek – válaszolt és lassan kikászálódott a fotelból. – Anna! Kérlek, gyere egy picit ülj le és válaszolj nekem.
A nő bejött a szobába és leült bátyjával szemben. A férfi a fotel előtt állt és zavartan nézte a húgát.
– Parancsolj! Itt vagyok – felelte a nő kifejezéstelen hangon.
– Mondd meg, de őszintén! Fel tudta dolgozni anya és apa, hogy én elmentem?
– Péter! Van neked gyereked?
– Hiszen tudod. Elváltam! Egy fiam van, most lesz tizenhét éves.
– …és milyen gyakran látod?
– Általában minden második hétvégén.
– Azt mondd meg nekem drága bátyám, mit tennél, ha nem láthatnád többé az életben. Ha eztán csak havonta küldene egy-egy levelet, hogy jól van. Erre válaszolj!
A férfi lehajtotta fejét, de nem szólt. A kínos csendet húga törte meg.
– Miért nem jöttél haza? Mondd meg nekem miért nem jöttél haza? Az, hogy a rendszerváltás előtt nem jöttél még meg lehetett magyarázni, de hogy azt követően sem, arra nincs mentség.
– Nem tartozom magyarázattal senkinek.
– Azt te csak hiszed. Anyuéknak már nem kell. Tőlem megtagadhatod, de a saját lelkiismeretednek bizony válaszolni kell.
A férfi ismét lehajtotta a fejét. Tudta, hogy húgának igaza van. Hiszen készült ő, de valami mindig közbejött.
„Legalább magadhoz legyél őszinte” – gondolta, de húgának nem mondott semmit. Ugyan mit mondhatott volna?
– Mondd csak, a fiad beszél magyarul?
– Sajnos nem. Csak pár szót tud.
– Meséltél neki a hazádról? A nagyszüleiről, arról, hogy él itt két unokatestvére. Beszéltél neki erről?
– Amíg kisebb volt és együtt éltünk néha igen. De nem igazán értette.
– Ez gyenge kifogás kedves bátyám. De mint mondtam nem nekem tartozol elszámolással. Az javaslom, menjünk inkább vacsorázni.

Péter álmatlanul forgolódott az ágyában. Az esti beszélgetésre gondolt, és arra, hogy húgának igaza van. Soha nem mondta ki, de ezeket a szemrehányásokat a lelke mélyén ő is megtette magának. Felkelt és cigarettára gyújtott. Mindig büszke volt, hogy volt bátorsága elhagyni a hazáját és új életet kezdeni. Rá kellett döbbenni, hogy ebben semmi olyan nincs, amire büszke lehet. Hiszen akik itthon maradtak azoknak nehezebb volt, és lám nem panaszkodnak. Azt hitte, hogy hazajön és megtalálja gyerekkori életének ereklyéit. Ehelyett a húga kijózanítja és rádöbbenti a valóságra. Rádöbbenti, hogy az emlékeket nem kell keresni, azok benne élnek, és azt tovább kell adni fiának. Elnyomta a cigarettát és nagyot sóhajtva feküdt vissza az ágyba.

Péter belépett a konyhába, ahol a húga épp a reggelit készítette. A nő rámosolygott.
– De korán felkeltél.
– Igen, mert tudtam, hogy itt talállak, és beszélni akarok veled.
– Miről?
– A tegnapi beszélgetésünket akarom folytatni.
– Péter! Nincs azon mit folytatni. Ha megérteted jó, ha nem, akkor kár volt minden egyes szóért.
– Megértettelek drága húgom. Nagyon is megértettelek, hiszen tudtam én ezt, csak nem mertem magamnak sem bevallani.
– …és mit akarsz tenni?
– A segítségedet kérném. Elhoznám a fiamat, hogy megismerje a gyökereit. Tudom, az anyja nem ellenezné.
– Mit vársz tőlem?
– Azt, hogy itt lakhasson nálatok a fiam, és hogy minél többször eljöhessen. Természetesen a költségeket állom.
– Mit jelent a minél többször?
– Ha lehet minden évben, és ha lehet, akkor akár kétszer is.
– Egy feltétellel.
– Nocsak? – lepődött meg Péter. – Mi lenne az a feltétel?
– Hogy te is vele jössz. Neked kell megmutatni ki is ő valójában, hogy aztán továbbadhassa a saját gyerekének. Tudod Péter az emlékek nem a múltban vannak, azok itt vannak a jelenben és a jövőben is. A rólunk kialakított „szellemképüket az utódok őrzik.”