Hajam az éggel vegyül,
nehéz az éjben egyedül.
Zöld fénnyel hunyorog
a konyha
sarka,
feketén elnyúlva vigyáz
az udvar
zuga,
s kúszik a tolvaj
gumiléptű éj.
Megles, ha boldog vagyok,
s tekintetétől
egyedül maradok;
gúnyol, ha búsak velem a napok,
s vigyorától
gyűlnek bennem a dacok.
Ott van minden gondolatban,
ott van feledő nyomomban:
rám talál, ha összetépem is
sötét hálószövéseit.
Szemem más jelenbe merül,
testem nézi tehetetlenül.
Hajam az éggel vegyül,
nehéz az éjben egyedül.
Lényem támadásra vár,
rombol az érzelem-halál.
Hajam az éggel vegyül,
nehéz az éjben egyedül.
|