Üresen csengő harangok
halványkék nap
magány a társam
ellovaglok.
Megértő énem levetkőztem
árnyakkal alkuszom,
mindenkit megbántok
és vissza rájuk nem nézek.
Elhagyom a fenyveseket
és a pokolba lépek,
már nem nézek az égre,
minden fény bántja a szememet.
Egy hamis álmot követtem,
de rájöttem, civilizált,
sosem lehetek, s a világ
bábja többé nem leszek.
Fekete méreg könnyeim
vak álmatlanságba
taszítják a csillagokat…

Azt hiszem, elszakadtam mindentől…
Úgy süllyedtem a sötétségbe,
ahogy fém süllyed a lávába,
menthetetlenül egyé váltam vele,
bárhogy sikáltam, a mocskot,
nem tudtam lemosni magamról...

Egy kicsit tényleg meghaltam,
július másodikán....