1.
- Meddig várjak még? – kérdezte türelmetlenül Magúr a kedves
kisfiát, és kedvetlenül csapkodta ostorával a közeli bodzabokrokat. A nagy
bodzavirágok, mint valami kis csészealjak, pörögve repültek szerte-széjjel az
erős ostorcsapások hatására.
Magúr nagyúr volt, számtalan birka- meg
szarvasmarha csordája legelészet a sztyeppe hatalmas legelőin, de őt igazából
csak a ménes érdekelte, mert a ló az a minden, az a hatalom és a dicsőség is
egyben. A ló az szép, formás idomait okos fej díszíti, sörénye szabadon szál a
szélben, isteni sugallatot sugározva a megszállott hun harcosok szívébe.
A
hun harcos legnagyobb értéke a ló, a jó ló megmenti életét, messze repíti az
üldözők elől, szárnyalva nyargalja be a csatateret és dobogó patáival félelmet
szít az ellenség köreiben.
A ló megbízható harcostárs, fegyelmezett és bátor,
önfeláldozó és kitartó, gazdájához hűséges és engedelmes, csak érteni kell
hozzá, meg kell tanulni a jelbeszédét, és máris lehet az állattal kommunikálni.
Hajmeresztő hírek járják be a világot a hszijungok vagyis magyarul hunok
lovascsapatairól, hogy vágtatva rohanják le ellenségeiket, vérben fürdetve
villogtatják éles szablyáikat, és persze, hogy mily messzire röpítik élesre
reszelt vashegyű nyilaikat, meg dobálják cifra kopjáikat, egyéb szúró vagy vágó
harci szerszámaikat, komoly vesztességeket okozván ezzel az ellenségeik
soraiban.
- Hej pedig mi sem vagyunk különbek más népeknél, csak
védekezünk és védjük legelőinket, családunkat, marháinkat, a törzset és
nemzetséget. És védjük legelőinket, itatóhelyeinket, mindenünket. Mert a víz az
nagy érték itt a sztyeppén, ahol bizony egész ménesek pusztulnak el, egy-egy
hosszan tartó szárazság beálltával. Harc folyik, nem csak a hatalomért, hanem a
vízért is, főleg azért. És az erősebb, győz a gyengébb felett.
Azért kell a
jó ló! Apró lovaink szívósak és erősek, kitartóak és igénytelenek, a hun harcos
példaképei ők.
Magúr kisfia a csapdával bíbelődik, két nyúl és egy fürj a
zsákmány. Ki kell szedegetni őket és szíjra kötni a nyereghez. Apja már régen
elvégezte volna ezt a műveletet, de mégsem teszi, hadd tanuljon a gyerek!
Mindent meg kell tanulni egy jó harcosnak, élelmet szerezni, elraktározni,
majd megkészíteni. Tanuljon csak, mint ahogy ő is annak idején.
Mióta csak
eszét tudja, mindig is anyai ágról a nagyapja volt egyetlen nevelője és
oktatója. Amíg aztán egy szép napon el nem költözött az örökkévalóságba, ahol
minden megvan, ami az embernek kell, víz, élelem, jó ló és boldogság.
Igaz
ugyan, hogy ő, a nagyszüle nem volt hun harcos, hanem finn halász vadászféle, de
ez talán még jobb is volt, még hasznosabb volt az ő számára. Tudott lovagolni
is, mint egy hun ember, amolyan mindenhez értő szelíd lélek volt.
Na, most
aki azt hiszi, hogy a hunok, meg a finnek együtt éltek annak idején, az téved.
Hiszen ez egy egyedi eset volt csupán, mondhatni a véletlen műve.
A finn
nagyapa sokat mesélt kíváncsi unokájának a letelepedéséről ebben a hun törzsben,
a vándorlásairól, meg a tundráról, és az álmairól, meg az ottani életéről, és
sok egyébről.
Mesélt arról, hogy a tundra összefüggő zónát képez a világ
legészakibb részein az északi pólus körül. Megismert sok eszkimót, egyéb
törzseket, halászokat és tajgai vadászokat is fiatal korában.
Sokszor
mondta, hogy tundra nagy területekre terjed ki, a növényvilága - bár egységes
képet mutat, - azért általában fajszegény, de ne gondold, hogy nincsen más ott,
zuzmón, meg mohán kívül. Mert kevés növényféle tud ott megélni, attól még lehet
változatos is.
Magúrnak, ahogy nőtt, cseperedett, egyre világosabb
elképzelése volt a tundráról. És 12 éves fiúcskaként már azt is tudta, hogy ott
a növényzet alapján délről északra először az erdős tundra lelhető fel, majd a
poláris fahatár következik, ahol eltűnnek a fák, és a törpebokros cserjés tundra
jelenik meg a fák helyében, majd onnan a kőzethalmos tundrába érkezik az, aki
arra jár.
Utána, a mohás tundra, a zuzmós tundra és a hegyi tundra különül
el egyik a másiktól, hát igen!
Elméletileg valahogy így képzeli el, nagyapó
meséi alapján, de mégis jó lenne azt megnézni, meglátni a valóságban is.
Álmaiban sokszor ott barangolt, és azon csodálkozott, hogy miért nincsen hideg,
hiszen a nagyapa mindig a hidegre, a sok hóra, a csúszós jégre panaszkodott.
2.
Őrtüzek égtek a távoli domboldalon, a magasra felkúszó lángok tüzes szikrákat
szórtak a gomolygó füstfellegek közé.
A hunok őrei nem alusznak,
kötelességüket végzik, jó előre jelzik, hogy rabló, portyázó idegenek jelentek
meg valahol a lapos pusztaságon, és jó lesz ám vigyázni, mert bármikor nyakukon
lehet az ellenség. A távoli dombok kísérteties csöndbe burkolózva derengtek fel
a föl-föl lobbanó nagyobb lángok fényében.
Magúr a sátor előtti terebélyes
gyülekezőhelyen állt és onnan jól látta a lármafát, bár jó messze volt.
Látni vélte még az apró szikrákat is, amint vészjóslóan, bolhányi
kölyökcsikókként ugráltak ki a hétsingnyi hosszan nyurguló lilás lángokból, hogy
zabolátlanul röpködve, pattogva eltűnjenek az örök enyészetben.
Hollókő
(kínai feljegyzésekben Holokko Kr. e. 94 – Kr. e. 85) a hunok senyője (kínai
írásokban sanjü) is üzent neki a hírnők által. A rovásboton feljegyzett
hivatalos, pecsétes bőrszíjjal felcicomázott levélben kötelezi Magúrt egy
ütőképes kisebb hadsereg mielőbbi
felállítására és veszély esetén az
azonnali bűntető akcióra, hogy megvédje a törzset és annak vagyonát a
betolakodóktól.
Magúrnak tehát mostanában nem sok ideje jutott az
elmélkedésre, hadseregét szervezte, alvezéreket nevezett ki és elrendelte a
kötelező hadi gyakorlatok betartását, meg a kiadott parancsok mindennapi
végrehajtását.
Személyesen ellenőrzött mindent, és nem tűrt meg semmiféle
mulasztást vagy rendellenességet, azonnal büntetett és intézkedett szükség
esetén még a megszégyenítést is használni kellett, mint egy hasznos, de a saját
személye számára eléggé kellemetlen módszert.
Magúr tájékozott volt a
politikában, mert a kereskedők nemcsak kínai selymet, szikrázó drágaköveket és
fegyvereket, hanem értékes híreket is szállítottak a világ dolgaira oly kíváncsi
hunoknak.
Nagyon jól tudta, hogy VI. Mithridatész Eupatór a távoli anatóliai
Pontosz mostani királya az öreg Mithridatész fia és utódja, sikeresen
kiterjesztette országa befolyását a Fekete-tenger szinte egész térségében, de
kis-ázsiai terjeszkedése azonban konfliktusba sodorta őt a Római
Köztársasággal.
Így hát a pontoszi diktátor a rómaiakkal huzamos háborúban
mérte össze az erejét, és olyan jeles hadvezért küldtek a legyőzésére, mint
Sulla, aki, mint hírlik, legyőzte a pontoszi hadakat, és még Pergamont is
meghódította Eközben Sulla quaestora, Lucius Licinius Lucullus is szervezett egy
hajóhadat, hogy parancsnoka átkelhessen az Égei-tengeren. Mithridatész ügyesen
kihasználta a helyzetet, és Sullával kötött békét (Kr. e. 85 folyamán) nem
Dardanosz városában.
A hunok nem kedvelték ezt a görög akarnokot, aki még a
saját testvérét is megölette hatalma megőrzéséért, és amit aztán végképp
elítéltek, hogy képes volt a saját lánytestvérét feleségül venni eme
szörnyszülött.
Szerencsés ez a farkas fióka, mondták a kalmárok, mert
készségessége miatt alacsony, alig 3000 talentumnyi sarcot kellett csak
fizetnie, és a rómaiak megelégedtek a meghódított területek kiürítésével.
Ezt követően Fimbria bekerített légiói csatlakoztak Sullához, mert
parancsnokuk öngyilkos lett. A csekély pontoszi sarcot a Rómától elpártolt görög
szövetségesek rettentő megsarcolásával pótolták.
Eljutott az a hír is a
hunokhoz, hogy némi pihenőt követően (Kr. e. 84-ben) kelt át az egyesült had
Macedóniába, és „Asia provincia” védelme pedig a hátrahagyott Lucius Licinius
Murena legátus két légiójára hárult.
Az aranyra és egyéb kincsekre áhítozó
engedetlen római katonák, messzire benyomultak a sztyepékre és kis rabló
csapatokba verődve fosztogattak, gyújtogattak. Gyilkoltak le kegyetlenül
mindenkit, aki ellenük szegült.
A hunok nyilaitól félve tán, eddig még nem
zavarták őket, de a távoli hegyek fölött körözve gyülekező dögmadarak nem sok
jóval kecsegtettek senkit sem a táborból.
Legnagyobb veszélyben a gyerekek,
az öregek és asszonyok voltak, hiszen a harcosok ilyenkor, békeidőben a
nyájakat-, méneseket, őrző szolgákat ellenőrizték és védték, no meg az
itatóhelyeket, ahol nem volt ritka az összetűzés sem.
Magúr legújabb ágyasa
Estifény, a szép kínai lány tűnt fel a sátor bejáratában, a törzsfő hozzá
sietett és átkarolva vezette ki a szabadba, miközben beszélt hozzá, nem törődve
azzal, hogy az talán nem is ért mindent abból, amit neki elmesél.
Mert
mesélni, azt aztán tudott ő eleget és szeretett is mesélni, főleg ilyenkor,
amikor elült a csend a sátrakban.
- Olyan vagyok, mint aki nem tud úszni, és
mégis a folyó legmélyebb szakaszába veti be magát, hogy aztán elkiabálja a
világnak, hogy na de én nem ide akartam ugrani, mentsetek ki!
A lány
vágyakozva ölelte át, és lecsókolta a mesét Magúr szájáról. Most aztán már
tényleg beállt a nagy csend a lovak patái által keményre taposott téren. A
távoli fények lassan elenyésztek és a cirpelő tücskök is elunva a hiábavaló
cirpeléseket, mély álomba merültek, átadva a hangok birodalmát a szerelmes pár
halk hangjainak zengedezésére.
(folyt. köv.) |
