Azt mondják, hogy a hunok fegyverei sosem rozsdásodnak meg, mert állandó használatban vannak, és így az állandó harcokban kopnak és fényesednek. Nyár közepe felé járt az idő, a nap égető sugarai azt a kis vizet is felforrósították, ami még maradt a patak medrében. Nagyon régen volt már eső, ilyenkor a föld nappal nagyon felmelegszik, a száraz időjárás mély repedéseket eredményez a füves puszta talajában. Víz után áhítozik ilyenkor ember, állat. A forró homok iszonyatosan égette a mezítláb vánszorgó rabok lábát. Magúr lovas testőrei halk jelt adtak vezérüknek. Ő erre hirtelen felrezzent álmaiból, mert hiszen lovon ülve álmodik a hun harcos, hát nem igaz? Ej azok a tundrák, be messze vannak! A közeli fűzesben piros színű köpenyes alakok tűntek fel, fejükön a fémsisak élesen villant, amikor a fényt feléjük tükrözte. - Nocsak, mondta Magúr a társainak, hát megjöttek a rómaiak? És rabokat is cipelnek magukkal, nemcsak a mi marháink kellenek nekik? Csendben húzták elő a puzdrából felajzott íjaikat és az éles vashegyű vesszők, egyszerre röpültek ki az idegenek felé. Négy lovas hullott a porba. De újabb vesszők repültek feléjük, és újabb áldozatok estek le lovaikról. A rómaiak előbb megszeppenve hátráltak, menekülést tervezve, de amikor rájöttek, hogy csak 4 ember a támadó, gyors ellentámadásba lendültek. Magúrék négyen négy irányba menekültek, de egy adott pillanatban hirtelen megfordultak és újabb nyílzáport zúdítottak a rómaiakra. A római lovasok száma erősen megfogyatkozott, de a gyalogos ellenség szakadatlanul zúdult feléjük. Amikor már az utolsó vessző is elfogyott, a hunok, mint akik ismerik egymás gondolatát, kis csapatba verődtek újra össze, és észak felé elvágtattak. Félórányi lovaglás után a méneshez értek. A hatalmas kiterjedésű legelőn számtalan ló legelészett. A legelő szélén veremházakban tartották az eleséget. Magúr katonái ilyenkor ott hűsöltek, de amikor meghallották a közeledő lovak zaját, azonnal nyeregbe pattantak és elébük vágtattak. Magúr 50 lovassal a rómaiak ellen indult azonnal. Könnyűszerrel verték szét a nyílzáporban megtizedelt római martalócokat. Leghamarabb a rabszíjra fűzött embereket szabadították ki, majd a szétszaladt római fosztogatók után eredtek, többet is levágtak szablyáikkal, de még foglyokat is szereztek, ugyanis több római katona elhajította fegyverét és megadta magát. - Kell a fogoly, hogy kiváltsuk velük a rómaiaknál fogva tartott hun bajtársainkat, - kiáltotta katonáinak Magúr. Most tehát a rabszíjak gazdát cseréltek, és a fogva tartók egy részéből szánalmasságot és irgalmat váró rabok lettek, a rómaiak foglyaiból meg bosszút forraló hajcsárok. Kétnapi járásnyira volt a rómaiak határvédő erődítménye, Magúr latin nyelvet értő lovas futárt küldött oda, hogy átadja üzenetét, amelyben a római erőd parancsnokát felszólítja, hogy a rablásokat haladéktalanul fejezzék be. Ellenkező esetben az erőd megsemmisítését helyezte kilátásba, megtorlásként. Az üzenet végén arról tudósítja a rómaiakat, hogy 32 római katona raboskodik nála, és hajlandó lenne egy fogolycserére, amennyiben a rómaiak a felsorolt feltételeket elfogadják. Estére értek a táborba, a foglyokat erős bambuszból összerótt és fedéllel ellátott ketrecszerű jurtába zárták. 3 lándzsával is felszerelt őr felügyelte azokat éjjel-nappal. Az elkövetkező napokban Magúr a római erőd megtámadásán törte a fejét, és az előkészületeket is megkezdte, már megnevezte a tumenek vezéreit is akik ebben a megmozdulásban részt vesznek. Úgy gondolta, hogy fogolycsere ürügyén megközelíti az erődöt, majd nem várt pillanatban támadásra ad jelt. Tüzes hegyű nyilaival lángba borítja majd a római deszkavárat és kifüstöli az ellenséget abból az átkozott oroszlánbarlangból, Vezérei a tervet jónak találták és két nap múlva útnak indultak. Egy napi járásra lehettek a római erődtől, amikor lovas futár érkezett a táborba, a kínai császár üzenetével. Az üzenetet Hunóra olvasta el először, és amikor a végére ért a dühtől sápadtan csak ennyit mondott: - A kínai császár nagyon mellé fogott, ha azt hiszi, hogy a hunok az ő alattvalói. Tettemet meg vállalom, mindig is vállaltam és nem ijedtem még meg egy kínaitól sem, a felelősség alól ki nem bújtam soha a többit majd meglátjuk. A levél fenyegető hangnemben íródott melyben a császár arra kötelezi Magúrt, hogy Hunórát azonnal szolgáltassa ki, és megkötözve adja át a kínaiaknak, amiért megölte Estifényt, mert az ágyas a kínai császár alattvalója volt. Be nem teljesült álom 5. „De a fátyol nehéz gúnya, Mert a bú a földig húzza.” Hunóra úgy élte tovább az életét, mint ahogyan addig is tette, ami a szívében dúlt, arról kifelé semmi üzenetet nem közvetített még hű alattvalói felé sem. Pedig félt nagyon a jövőtől, félt a kínai császár fenyegetőzéseinek következményétől, és legjobban aggódott fiáért, Bencéért, mi lesz vele anya nélkül? Esténként kiült a sátor elé és elnézte, amint az állványokra helyezett fémtálakban égő olaj fénye messzire vetíti a hosszan kúszó árnyakat, szörnyeket varázsolva a távolabbi jurták falára. Egyedül Laodikéének, az úrnő görög származású testőrének volt sejtése arról, hogy mi történik annak szívében, hiszen ő is anya volt. Tudott a császár által küldött levélről, annak tartalmát is hamar megismerte, hiszen rovásírással készült, néhol kínai jelekkel tarkítva. És Hunóra is elkottyantott egy-két szót, de csak neki. Laodikéé két éve jelent a hun törzsben, mint ismeretlen idegen, de hamar be tudott illeszkedni közéjük. Vasakaratával és szorgalmával hamar emelkedett felfelé a ranglétrán. A fegyverforgatási mutatványai lenyűgözték Hunórát és így aztán nem csoda, hogy tüstént a testőrének választotta őt, de persze ezt nemcsak kitartó és félelmetes harciasságáért, vagy fegyverforgató készségeiért tette ezt, hanem a különféle kultúrákban jártasságáért, meg a nyelvtudásáért is. Kitűnő nyelvtehetség volt. Egy született nyelvész tehetség, aminek fejlesztéséhez az is szerencsésen párosult, hogy kiskorában jó nyelvtanárai voltak. - Van ebben a görög nőben valami titokzatos, valami nagy bánat sugárzik szabályos, majdnem szép, de kemény vonásokkal megáldott arcáról, vagy talán egyéb sokk érhette, - gondolta magában Hunóra, amint sokszor csendben leste őt – majd csak kiszedem én belőle. Úgy is lett, egyszer, egy esős délután Laodikéé kipakolt neki, töredelmesen mesélt neki addigi életéről, az őt ért keserű sorscsapásokról. Tudott végre beszélni úrnőjének arról, hogy mi nyomja a lelkét. Elmondta, hogy, boldog házasságban élt férjével és két gyerekével a távoli Pergamón városában, ahol született és ahol egy római kereskedő felesége lett, de a végzet úgy akarta, hogy a rómaiak és anatóliaiak között dúló Kappadókiáért folytatott háború szerencsétlenséget hozott rájuk. Történt aztán, hogy egy őszi napon a hírhedt Mithridatész király téli szálláshelyül Pergamont választotta magának és harcban edzett csapatainak, és ott unalmában kiadta ama hírhedt rendeletét, amelyben az összes római egyetlen napon történő meggyilkolására adott parancsot. Akkor sújtott le Laodikéére és családjára a végzet. Ej a sors néha nagyon kegyetlen és mostoha tud lenni! Laodikéének végig kellett néznie, mint mészárolják le szeretett férjét és gyerekeit a vérszomjas gyilkosok, és hiába könyörgött, hogy akkor már vele is végezzenek, nem hallgattak rá, számba sem vették, megkötözték, és sorsára hagyták. Mivel ő nem számított rómainak, csak a férje, férje után a gyerekei, ezért őt nem ölték meg. Megrökönyödve és kétségbeesetten nézte, amint a helyiek örömmel végeztek a többi rómaival is. A krónikák szerint Mithridatész katonái és a hozzájuk csatlakozó pergamóiak, meg egyéb városbéliek akkor, több tízezernyi gyűlölt rómainak hitt üzletembert, katonát és tartományi hivatalnokokat gyilkoltak meg egyetlen egy nap alatt. Elmesélte, hogy miután eltemette és meggyászolta halottait, azután eladta a családi házat, mindent értékesített és hűséges alattvalóival elvándorolt. Sokáig hányódott, és barangolt céltalanul a füves pusztákon, és egyre keletebbre vitte őt a sors rideg szele, mígnem egy szép napon elérte a hunok földjét. Vándorlásai során rablók támadtak rájuk, elvették pénzét, elrabolták szolgálóit, és ő is csak egy szál lóval menekült meg egymagában, hála fegyverforgató tudományának. - Hát nem könnyű az élet, gondolta Hunóra, amint ezt a szenvedő nőt nézte, és hálát adott a szellemeknek, isteneknek, hogy eddig megőrizték és védték szeretett fiát, és férjét. Laodikéé nagyon hamar megkedvelte Bencét és Hunóra parancsára állandóan mellette, vagy a közelében tartózkodott, és ha valamilyen veszélyt vélt felfedezni, akkor rögtön ugrott a védelmére. Életét nem kímélve, mint egy nőstény oroszlány, vad lendülettel vetette magát a harcba, ha a helyzet úgy kívánta. A közelharc volt az erőssége, a hunok íjászati művészetét sehogyan sem tudta elsajátítani, de a tőrvetésben utolérhetetlen volt. Bencében kisfia vonásait vélte felfedezni, és ezért is, meg Hunóra iránt érzett tisztelet és hála érzete miatt is egyre jobban ragaszkodott hozzá. Hunóra előbb úgy tett, mint aki féltékeny a kisfiára, de később megváltozott, mert rájött, hogy a fiának érdekei azt kívánják, hogy legyen a közelében egy ilyen harcias amazon, aki sajátjaként védelmezi, oltalmazza minden bajtól. Sőt, nemcsak felügyelte Bencét, hanem a hosszú csendes napokon tanítgatta is a gyereket, meg számára ismeretlen nyelvekre oktatta. A latin meg a görög nyelv volt az erőssége, így hát ezeken, a nyelveken mondott neki rövid meséket, vagy mondókákat. Majd nagy türelemmel fordítgatta azokat. No meg egyéb viselkedési szokásokra is nevelte. És ő is sokat tanult a kisfiútól, hiányos hun nyelvi ismereteit sok új szóval és kifejezéssel tudta általa gazdagítani. Laodikéé tehát meglelte új otthonát, és már úgy érezte, hogy megbékélt a sorssal, bár szívéből az örökös gyászt már semmi sem tudta volna végképp kitörülni, ott élt hét lakat alatt bezárva a bú, és csak nagyon ritkán tudott néha elmosolyodni, ha Bencével társalgott, vagy egyéb érdekességet vélt felfedezni a hunok életmenetében, de olyankor egy belső hang mindig gyorsan megdorgálta, szerettei iránt vélt hűtlensége miatt. Lassan teltek a napok, Hunórával Magúrt várták vissza, nagy kérdőjellel a szívükben, hiszen nem tudhatták előre, hogy a nagyúr miként fogja fogadni, a kínai császár fenyegetőzéssel fűszerezett parancsát. Nem tudhatták, hogy a férj hogyan fog majd reagálni az új események ismeretében. Várták hát, hogy vissza térjen, de csak nem jött. Úgy látszik nem olyan egyszerűen, és simán mennek a dolgok a rómaiakkal vívott küzdelemben, mint ahogyan azt előre eltervezték. Hunóra úgy döntött, hogy küldöncöt meneszt férje csapatához a helyzet felderítése érdekében, na meg a további intézkedések megtétele miatt, hiszen nincs kizárva, hogy az akció nem jól sikerült és így egy erősebb római támadás veszélye is valószínűvé válik.