Haldoklom…

                     Érzem, utolsó heteimet tengetem,

                  bánom, mennyi álmom nem teljesítettem,

                 s fáj, soha nem volt bátorságom a saját

                    életemet élni, mindig is szerettem(?!)

                       mások elvárásainak megfelelni.

              Sajnálom, mert tudatában vagyok annak

                  is, hogy ez bizony saját döntéseimnek

             következménye, nem volt merszem még arra

                  sem, hogy valódi – igaz érzelmeimet

                    kimutassam – viszályok elkerülése

                   végett. Elnyomott, elfojtott érzéseim

                  eredménye egy középszerű élet lett

                  és soha nem váltam azzá, amivé tán

                  válhattam volna, a magamba szoruló,

                ki nem mondott keserűség, harag lelkem,

                  szívem sorvasztotta, agyamba tóduló

                   sötét gondolatok - fájó betegségek

                    melegágyaként - cincálták idegeim.

               Igazán sajnálom, hogy csak most, életem

                   végén ismertem fel – apám intelmei

           csak – csak eljutottak hozzám -, a boldogság

               választás kérdése, akár választhattam

                 volna, ám valahogyan beleragadtam

               régi mintákba, szokásokba. Akartam,

               de, elakadtam. Elfogadtam végül is

                az elfogadhatatlant, a középszerű

                  létet. A változástól való félelem

              arra késztetett (mely azért életszerű!),

          hogy magammal és másokkal elhitessem,

                én voltaképpen elégedett lehetek

           életemmel, miközben lelkem legmélyén

             arra vágytam: fesztelenül nevethessek…

                (Köszönettel tartozom B.W.- nek !)

          (Budapest, 2012. 07. 15. Erdős Pál Attila)