Vad tengerbe hulló fájdalom cseppje,
kong, mint üresség a lelkemben.

Tiszteltelek, bár utolsó éveidben,
már nem tudtad ki vagy,
roncsként ültél és vártad feleséged,
ki évekkel ezelőtt egy kórházi ágyon,
öröké megpihent, s most végre
utána mentél, így nyugalmad, meglelted.

Mikor halálod hírét megtudtam,
csak előre meredtem, s rájöttem,
hogy mennyire nem ismertelek,
hogy mennyire nem ismerek senkit.

Távolban egy üzenet villódzott:
„Nem áll módunkban fizetést utalni.”
De jelentése eltörpült, szétoszlott,
mint szivarom füstje a levegőben,
ránéztem poharamra, amiben
az írek aranya maradványa várt…

„Nyugodj békében.”
Suttogtam, majd kiürítettem a pohár tartalmát.

Álmodó fák alatt,
szűk ösvény szalad,
elveszett lábnyomok,
nem várt hamis dalok,
amik ércesen csengenek csillagokban,
s takaróznak, elhagyatott álmokban.