A kocsmákban az asztalra borulva

imádkoztam át, az összes múltheti

nehéz éjszakát, amikor nem jött könnyen

az álom, és én ott akkor az órámat javítva

várom, hogy elmúljon a mámor, s értem jöjjön

a tündér, aki a pad alatt heverő kivert fogam

helyébe, majd pengőt csúsztat a zsebembe,

és engem átkarolva, a boros kancsót kézbe fogva

ketten támolygunk ki az éjbe, az égig érő sötétségbe,

minek neve nincs csak szive, ami itt, idebent

dönget a testemben, s én szinte megőrülök a zajtól,

amikor egy szál rámragadt tündér-hajtól jön az ötlet,

hogy mi lenne, ha az én tündérem innen kivinne,

es csak szállnánk szállnánk fel az égbe, vagy bár

zuhanjunk le a mélybe, de tudjam, hogy valaki ott van velem...

Tündér...

Tündér?

Tündér hol vagy, miért nem dalolsz nekem?