Életek hullását
a halált…, a halált
mondd, miért akarod;
emberek könnyeit,
bánatát…, bánatát
mondd, miért takarod;
hogy egy lényből
ember legyen,
mondd, miért nehezíted,
s hogy az ember alkotni, tenni
tudjon,
mondd, miért, miért nem engeded?

Te éj,
te szörnyű éj,
látod
hogy kínlódik, jajong,
üvölt,
fél
az ember,
s te nem sajnálod?

Ti csillagok,
hunyorgó csillagok,
az ember hozzátok
kiált;
--hozzátok, kik utolsó reménysugár
vagytok--,
fényesebben
ragyogjatok!

S te ember,
te boldogtalan ember;
ne félj,
az éj
csak meggyötör téged,
de kioltani szellemed,
mely örökkön él,
nem képes.

Elveheted bár az életet,
gyűjthetsz fájdalomkönnyeket,
gátolhatod tettét az embernek:
de akkor is csak éj maradsz,
éj és vesztes.
Éj, éj,
mily gyászos az a lét,
mely bukni hagy
csak;
éj, éj,
mondd, mire jó
hatalmad?