1.
– Kér valamit?
– Semmit, csak mondja gyorsan, amiért jött.
– Igen. Nos ööö… tudom, hogy rengeteg a munkája, amióta visszajött Egyiptomból. De van itt valami, ami valószínűleg az ön számára is ugyanolyan fontos, mint a többi magyarnak.
– Ó, igen, és mi lenne az?
– Nos, mint említettem a telefonba is, ezt nem épp egy kávézóban kellene megbeszélnünk. De miután ön ragaszkodott a nyilvános helyhez, kénytelen vagyok itt elmondani. A Szent Koronáról lenne szó.
– Mi van vele? – A vöröses hajú, szeplős képű fazon, aki Kerekes Antal néven mutatkozott be nekem, most előrehajolt az asztal fölött és egészen lehalkította a hangját.
– Tegnap éjjel ellopták az Országházból. – Azt hittem, rosszul hallok, és megkértem, ismételje meg még egyszer, amit mondott. Megismételte, s mivel másodszorra is ugyanazok a hangrezgések érkeztek a fülembe, és az agyam ugyanazokra a szavakra fordította le, kénytelen voltam elhűlni a döbbenettől.
– Hogy érti azt, hogy ellopták? Ugyan már! Ki akarná ellopni a Szent Koronát? Azt minden magyar állampolgár tiszteletben tartja. Még a külföldiek is. Az emberek babonásak. Sohasem mernének ilyet tenni.
– Valaki mégis megtette.
– És nekem ezt most miért mondta el? Mit kellene tennem? Megkeresni? – Csak viccnek szántam a kérdést, bár ilyen hírek hallatán az embernek nemigen támad kedve viccelődni. Úgy látszott, a vörös hajú öltönyös fickó sem volt épp vicces kedvében, mert komor képpel azonnal rábólintott a kérdésre. Közben egy szőke, angyalarcú, mini ruhás felszolgálólány billegett oda hozzánk kecsesen, s miután letette Kerekes elé a rendelt kávét, már tovább is libbent egy távolabbi asztalhoz. Észrevettem, hogy Kerekest a bombázó cseppet sem izgatta fel. Még csak oldalra sem pislantott, hogy lássa a szőke cicababa hosszú combjait. Ehelyett lassú mozdulatokkal beleejtette a feketéjébe a kockacukrokat, aztán felnézett rám.
– Talán gondot okoz? – Kérdezte. Nem akartam hinni a fülemnek.
– Hogy gondot okoz-e? – Ismételtem a kérdést magamból kikelve. – Még szép, hogy gondot okoz! – A többi asztalnál halkan duruzsoló társaságok most egy pillanatra elhallgattak. Megköszörültem a torkom, és zavartan körbenéztem. Küldtem egy ferde, bocsánatkérő mosolyt nekik, aztán visszafordultam Kerekeshez.
– Minek néz maga engem? – Sziszegtem dühösen a fogaim között. – Indiana Jonesnak?
– Khm… nézze kisasszony. Itt komoly dolgokról van szó. Ha kitudódik ez a kellemetlenség, a magyarok elveszíthetik a hitüket a kormányukban. A Szent Korona a magyar nép legfontosabb és legszentebb ereklyéje. Ha az elveszik, a magyar nép is vele veszik. És csak Isten a megmondhatója, miféle katasztrófák történnének, ha…
– Figyeljen, kedves Kerekes úr – vágtam ingerülten a szavába. – Egy: a magyarok már régen elveszítették a hitüket. Kettő: nem vagyok nyomozó. És három: amúgy meg mit aggódik? Gondolom, van még vagy tíz másolat raktáron, nem igaz? Hisz az eredetit már rég elveszítettük, állítólag még Aba Sámuel idejében. Ennyit még én is képes voltam megjegyezni a történelem órákon, habár Egyiptom az erősségem.
– Ez azért nem egészen így van – ingatta a fejét. – Az igaz, hogy a legtöbben úgy tudják, hogy egy csatában elveszett az eredeti korona, de ez téves tudás. Aba Sámuel ugyanis soha nem vette volna fel a koronát egy csatába. Miért is tette volna? Hisz az eleve egy beavatási koronának készült. Így csak királlyá koronázáskor viselhették az uralkodók, akkor is csak rövid ideig. Csatába sose. A Szent Korona nem veszett el… egészen mostanáig. – Újabb döbbenet.
– Várjon. Ez most azt jelenti, hogy amit tegnap éjjel elemeltek az Országházból, az valóban az eredeti, ezer éves korona?
– Mmm… nem egészen, de felfoghatja így is. A lényeg, hogy bár a történelmünk során rengetegszer megpróbálták eltulajdonítani, valahogy mindig visszakerült hozzánk. Most azonban más a helyzet… Most a huszonegyedik században élünk, és már nem hiszünk abban, hogy valaha is visszakerül. Hacsak magunk meg nem keressük.
– Akkor sem értem, miért hozzám fordul – tártam szét a karom. – És azt sem, hogy miért nem indítanak inkább belső vizsgálatot. Lehet, hogy valamelyik… politikus volt.
– Az kizárt – ingatta ismét a fejét. – Természetesen indítottunk belső vizsgálatot is, de én személy szerint feleslegesnek tartom.
– Miért?
– Kisasszony. Igaz, hogy némely politikus jó nagy gazfickó, de ilyet azért egyikük sem tenne. A másik pedig, hogy ez olyan profi munka volt, hogy biztosan nem politikus csinálta.
– Meggyőzött. Egyébként meg nem is érdekes. Azt árulja el végre, hogy voltaképpen mi a fenét is akar tőlem? Nekem lassan vissza kellene mennem, dolgozni – néztem türelmetlenül a karórámra.
Kerekes hirtelen kényelmetlennek érezhette a székét, mert fészkelődni kezdett.
– Nos, van egy kis problémánk a nyomok körül.
– Miféle nyomok körül?
– Hát ez az! – Csettintett az ujjával felbőszülten. – Hogy semmiféle nyom nincs. A rabló semmit sem hagyott hátra maga után. Se egy árva bőrfoszlányt, sem hajszálat, de még egy nyomorult szöszöcskét se! Csupán egyetlen dolog maradt a rabló után, amivel viszont nem tudunk mit kezdeni.
- Mégpedig?
- Egy világos színű lenyomat, amely leginkább egy négyszirmú tulipánvirágra hasonlít. A párna közepén látható, és egészen kicsike, alig lehet észrevenni.
– Hm. Érdekes.
– Ráadásul a videofelvételeken sem látszik semmi. Többször is átvizsgáltattuk a felvételeket. Csak annyit látni rajta, hogy a korona az egyik pillanatban még ott van, a másikban meg már nincs. A felvételekhez senki nem nyúlhatott, azt már szakértők kizárták. Ráadásul a koronaszobát éjjel-nappal figyeli egy őr a kamerákon keresztül, és ő sem látott senkit bemenni oda.
– A koronaszobát?
– Miért, csak nem gondolta, hogy az igazi korona van kibiggyesztve az Országház azon részére, ahonnan bárki lenyúlhatja? Vagy megfoghatja, esetleg kárt tehet benne? Természetesen az csak másolat. De másolatból is csak egy van, úgyhogy arra is vigyázni kell…
– Na, álljon meg a menet – vágtam közbe. – Ezt úgy érti, hogy az eredeti koronát egy kis szobában őrizték, amiről nem tudott senki, a másolat pedig még mindig a helyén van?
– Igen. És?
– Hát akkor nem értem, mi a fenét aggódik? Az emberek ebből az egész ügyből semmit sem fognak észrevenni, hiszen a másolat ott van a helyén, az igaziról meg nem is tudnak. Akkor miért lenne probléma nekik, ha eltűnik? – Kövesdin az idegesség hulláma szaladt végig.
– Figyeljen. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk azt a koronát. Érti? Vissza kell kerülnie a helyére. Különben… – Na itt kezdett izgalmassá válni a dolog.
– Különben?
– Különben baj lesz.
– És mit akar, hogyan segítsek? Egyáltalán hányan vannak beavatva? Hányan tudnak az igazi koronáról?
– Magával együtt már hatan. Mondjuk, megnézhetné a helyszínt a saját szemével. Talán… maga észrevesz valamit, amit mi nem tudunk.
– Ezt hogy érti? – A szeplős, vörös képű fickó, aki Kerekes Antal néven mutatkozott be reggel a telefonba, és aki nélkül oly csodás volt eddig az életem, most köhintett egyet és zavartan tördelni kezdte az ujjait az üres kávéscsészéje mellett…
– Én… tudja utánajártam egy-két dolognak magával kapcsolatban, és… hát tudok arról a második agyról. – Leesett az állam.
– Mi?! Hogy jön ez most ide?! Ez csak… valami genetikai rendellenesség, ennyi – hazudtam. Még szép, hogy nem mondtam el neki, hogy félig egy másik civilizációhoz tartozom!
– Lehet, de a legjobb tudomásom szerint maga ezzel a második aggyal képes dolgokra.
– Miféle dolgokra? – Kerekes habozott egy ideig.
– Például a telepátiára – bökte ki. Majdnem elnevettem magam, holott volt benne némi igazság. Igaz, hogy még Egyiptomban, és igaz, hogy fogalmam sincs róla, hogy csináltam, de képes voltam telepatikus úton kapcsolatba lépni Ehnatonnal.
– Honnan tud erről?
– Bátorkodtam felhívni egy régi ismerősét, aki szintén részt vett azon az ominózus sivatagi ásatáson. Mi több, ő vette be magát a csapatba.
– Sarah?
– Igen – bólintott. – Sarah Henderson. Ő mondott el nekem egy-két dolgot, miután közöltem vele, hogy nemzetbiztonsági kérdésről van szó…
– Nemzetbiztonsági?!
– Valamit csak mondanom kellett. Én mindent megtennék azért, hogy a korona épségben visszakerüljön a helyére. Maga nem?
– De hisz hazudott neki! – Csattantam fel. Ismét mindenki minket nézett. A vörös képű fickónak most megnyúlt az arca, és elkerekedett szemekkel bámulta ökölbe zárt kezemet, majd a kávéscsészéjét, amely most tíz centivel arrébb hevert felborulva. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy valószínűleg jókorát vághattam az asztal lapjára.
– Nyugodjon meg, ne izgassa fel magát, kérem – csitított. – Kérem, üljön vissza.
– Bocsánat – motyogtam zavartan, bár ez inkább a többi asztalnál ülőknek szólt, mint Kerekesnek.
– A haza érdekében tettem. Érti? Semmi rossz szándék nem volt benne. De van is benne némi igazság. Muszáj volt utánajárnom a legendának, mielőtt felkeresem. – Ismét elveszítettem a fonalat.
– Milyen legendának? Miről beszél? – Most Kerekes nézett rám meglepve. Kicsit örültem, hogy én is meg tudom lepni őt, bár ez most ebben a helyzetben nem vált épp előnyömre.
– Ne mondja, hogy nem jutott még el a fülébe a legenda, amely önről szól!
- Hát nem, nem hallottam.
- Akkor kérem, hagy érjen engem az a megtiszteltetés, hogy elmondhassam.
– Hallgatom.
– Amióta hazajött Egyiptomból, arról a bizonyos ásatásról, egyfolytában azt rebesgetik, hogy különleges képességei vannak. És ezekkel a képességekkel ön megtalált valamit, ami az emberiség talán leges-legfontosabb szent ereklyéje: a Frigyládát. – Kerekes várakozón nézett rám. Én pedig nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. Örüljek annak, hogy az emberek tudnak rólam és a ládáról, vagy pedig fojtogasson a szomorú tény, hogy bizony még azok sem tudják tartani a szájukat, akiknek pedig érdekükben állna? Természetesen eszembe se volt bevallani az igazságot, ezért biztosítottam róla, hogy az egész csak kitaláció. Még az a szerencse, hogy a tavalyi Szfinx-es esetet legalább nem verte senki nagydobra.
Kerekes úr pedig, aki állítólag egy titkos ügynök, aki a kormánynak dolgozik, és aki állítólag nagyon jó emberismerő, úgy látszott be is veszi minden szavam. – Szóval, segít nekünk, vagy sem? – Kérdezte aztán.
– Egész pontosan mit kellene tennem?
– Telepatikus úton kapcsolatot teremteni az elkövetővel, vagy elkövetőkkel – mondta komolyan. – Talán, ha a helyszínen próbálná meg…
– Lehet, hogy sikerül, értem – fejeztem be helyette, aztán egy percig lehajtott fejjel az asztal lapján táncoltatva az ujjaimat gondolkoztam. Végül felnéztem a várakozással teli, vörös hajú, szeplős képű fazonra, és egészen halkan közöltem vele a tényeket. – Belemegyek, de csak azért, mert a Szent Koronáról van szó. Fogalmam sincs róla, tudom-e még használni a képességemet. Régész vagyok, nem holmi bohóc. Ha nem sikerül, mi soha nem is ismertük egymást, még azt is elfelejti, hogy létezem.
– Rendben – vigyorgott elégedetten.
– És ha szükséges, a továbbiakban minden anyagi támogatást megkapok.
– Úgy lesz, Haddad kisasszony.
folyt.köv. |
