Összetörték és ő nem állt fel. Nem volt hős, nem olyan volt, mint a filmekben a kemény arcok, akik minden ütést elviselnek. Nem, ő feküdt és várt. Talán arra várt, hogy felébredjen, és valami megmutassa, ez nem a valóság, vagy arra várt, hogy elaludjon, örökre, hogy többé ne fájjon.

Nem történt semmi, csak a fejéből szivárgott lassan a vér. Látása homályos volt, de azt még kivette, hogy körülötte mozognak az árnyak, de csend volt. mintha egy burokba lett volna, ahova nem jutnak be a hangok. Csak hevert és nézett felfelé. Majd lassan behunyta szemét.

Ott ült előttem megviselten, megtépázva. Nem szólt semmit, csak maga elé bámult. S én végig néztem, ahogy összeomlik, ahogy lelke egy halk sikoly kísérletében a másvilágé lesz, de ő nem szólt, csak a távolba meredt.

Arcát lassan esőcseppek kezdték nyaldosni, érzékelte, hogy ruhája átázik, de a tagjaiban lévő fájdalmak a földre szögezték. Senki nem segített neki, nem is várta. Csak feküdt lecsukott szemhéjakkal, és a képzeletéből előjövő két csontsárga szemmel nézett farkasszemet.

Jobb szemét egy rakoncátlan tincs takarta, ami véres volt. Nem foglalkozott vele. Végig néztem a meggyötört arcon, próbáltam kitalálni gondolatait, de csak az üres feneketlen mélység kapuja nézett vissza onnan, mi a fájdalom honába vezet.

Egykor talán voltak jobb napjai, talán régen elhitte, hogy ő is szerethet, olykor adott még esélyt, de ő maga már nem hitt benne, így senki sem maradt mellette, de őszintén nem is akarta. Csak a tudatalatti egy kicsi szelleme nyaggatta olykor ezzel, de ő már nem akarta.

Már fázott, elgémberedtek tagjai, kinyitotta a szemét, s nagy nehezen felemelte fejét. Az utca kihalt volt, csak a zuhogó eső szimfóniája törte meg a csendet. Legalább újra hallott. Visszatette betonra a fejét, próbálta megmozgatni karjait, a fájdalom, robbanás szerűen hatott. Ismét lehunyta szemeit.

Figyeltem őt, és azt, amit árasztott. Nekem nem jelentett semmit. Üres szemek, nem tudom őket megtölteni, nem lehet. Remegő kezek, nem tudom őket stabillá tenni. Meg-megrogyó vállak, mintha lett volna valaki ott valaha, de már csak egy porhüvely, mi olykor ember látszatát kelti.

Az eső egy kicsit csillapodott, végre megmozdultak kezei és feltámasztotta magát. Hunyorogva, botladozva elindult, valami eltört benne, de nem foglalkozott vele, a haza jutás volt a cél. Majd lassan betámolygott és leült a fürdőszobában, a kádszélére, a tükör elé.

Én még egy ideig néztem őt, nem tudtam, mióta ülünk így. Percek észrevétlenül suhantak el, de ő csak bámult maga elé. Én végül kitöröltem a nedves tincset a jobb szemem elől, majd felálltam és ott hagytam őt.