Ment az utcán. Hallotta a cipője kopogását, és a nadrág surrogását, fekete cipőjén csillogtak az esőcseppek. Mellette taxi fékezett, kerekei a pocsolyában landoltak. Vizes lett. Nem érdekelte. A kocsiból kiszálló fontoskodó embert sem látta. Ő csak hallott.

Pár perccel később már más utcában járt, nem tudta volna megmondani melyikben, valahol a lakása és a munkahelye között. Nagy volt a tömeg. Ő összehúzta magát, azt hihették az eső miatt. De nem. Most nem.

Hirtelen kapta hátra a fejét. Majd vissza. Az emberek furcsán néztek rá. Meggyorsította lépteit, az eső is szaporábban dobolt a kalapján. Fölemelte kezét, és jól megnézte. Fehér színe elütött a kabátja sötét színétől. Ez ő. Egy halvány szellem ebben a sötét világban. Körül nézett, mióta elindult először, megtudta különböztetni az embereket. Ez jó jel Látott hasonló embereket, mint ő, érezte bennük az életuntságot. De nem érdekelte, ő csak egyet akart, bejutni végre. Hát beért végre. Végre? Igen végre. Itt tud gondolkodni, munka mellett tud. Illetve nem kell gondolkodnia és ez a jó.

Gyorsan és sokat dolgozott. Szinte meg és felállás nélkül. Erre volt szüksége. Tudta, hogy vége lesz egyszer, és valóban nem volt mit tenni, haza kellet mennie.

Az utcán futott. A járókelők azt hitték valami furcsa hóbortnak hódol, vagy siet valahova. Kifulladt. Erősen koncentrált erre az érzésre. Amíg érez nem lehet akkora probléma. Megállt a sarki bolt előtt. Bement. Mint akit űznek úgy ment végig az üzleten. Egy hétre előre bevásárolt. Üveges szemekkel fizetett, nem figyelte mennyit adnak vissza. Túl akart lenni az egészen. Hamarosan meglesz.

Otthon volt.

Nem fáradt azzal, hogy az ennivalókat eltegye. Felesleges.

Kinyitott egy sört és leült a kanapéra. Tv-je nem volt, de most szívesen bekapcsolta volna. Nem. Nem szabad föladnia. Nem őrült még meg.

Ült. Erősen koncentrált egy pontra a falon, igyekezett nem gondolni semmire. Tudta, hogy közeledik, gyorsabban vert a szíve, lélegzete zihált. Felidézte az első alaklmat. Akkor el sem hitte, csak mikor megismétlődött. Azt hitte csak, hogy a szél játszik vele. Szeretett kimenni a városból hétvégén, és egyedül kirándulni. Állni az erdőben, nézni a fák lombját, nézni a kis patakot, vagy a kis halakat. Mindig egyedül volt. És akkor hallotta. Csak egy kis hang, majd egy szó. Nem emlékezett már, hogy mi volt az első szó, amit hallott. De akkor tisztán értette, mégsem akarta elhinni.

Majd egy héttel később megint megismétlődött. De következett úgy egy hónap szünet, akkor megnyugodott. Elhitette magával, hogy túl sokat dolgozik, túlhajtott és csak képzelődött. Visszatért a régi kerékvágásba.

De megjelentek újra. Mert többen voltak. Eyre közeledtek. Már tudta, hogy meg kell hallgatnia őket, hogy békén hagyják.

És elkezdődött a moraj. Sokan beszéltek egyszerre. Elelinte nem értette, amit mondanak, de tudta folyton ismételnek. Elejétől a végéig, az idők végezetéig. Ez rendeltetett nekik, amit nem mondhattak, vagy nem mondtak el életük során, azt itt ég és föld között kell elsuttogniuk a végetelenségbe, süket fülek tengerének. De mindig akad egy aki más.

Hát hallgatott, sok borzalmat, sérelmet, félelemet, ki nem mondott vallomást, és szomorú történeteket. És visszasuttogott.

Végre boldog volt.

Tudta, hogy ez a sorsa. Közéjük fog kerülni hamarosan, de nem bánta.