Ez a transzcendencia kérem, a vesztemet fogja okozni, pedig hosszú éveken át úgy éltem, mint más normális ember: kellemesen boldogtalanul. Különbséget tudtam tenni a valóság és a képzelet között, hiszen anyám korán megtanított arra, hogy az élet nem habos torta, apám pedig arra, hogy nincs kolbászból a kerítés. Tudtam, hogy az ember halandó, csak azt nem tudtam, én ki vagyok. Erre azonban nem is nagyon volt szükségem, hiszen mások sokkal tisztábban láttak engem, mint én magamat, és folyton emlékeztettek arra, hogy jó nekem. Olyan sokan mondták, hogy jó nekem, hogy kénytelen voltam azt gondolni, ennyi ember nem tévedhet és tényleg jó nekem, csak velem van a baj, amiért erről én nem tudok. Zavart a púp a hátamon, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, az a legnagyobb baj velem, hogy nem tudom elfogadni magam. Eltüntettem a lakásból az összes tükröt, hogy ne lássam a púpomat, de még így sem sikerült azt éreznem, amit éreznem kellett volna, bármennyire is akartam örömet szerezni a többi embernek azzal, hogy jó nekem. Ha elhaladtam egy kirakat előtt, egyszerűen muszáj volt látnom a púpomat, hiszen hozzám tartozott, és ez mindig roppant boldogtalansággal töltött el. Tudtam én, kérem, hogy saját boldogtalanságomnak csakis én vagyok az oka, mert senki sem tökéletes, de azt, hogy én sem vagyok tökéletes, egyszerűen képtelen voltam elfogadni.
Aztán jött Dmitrij Ivánovics és minden megváltozott. Azt mondta, hogy ő még életében ilyen szép púpot nem látott, és ettől rögtön szeretni kezdtem a púpomat. Dmitrij Ivánovics nem volt egy rendkívüli ember, de én rendkívülinek láttam, mert ő volt az egyetlen a világon, akinek el tudtam hinni, hogy én egy igazi csoda vagyok a púpommal együtt. Olyan, akiből nincs több az egész földkerekségen. Ettől a felismeréstől aztán az egész életem megváltozott. Dmitrij Ivánovics tükröt tartott elém, amiben olyan szépnek láttam magam, hogy először nem is akartam elhinni, hogy ez én vagyok. Azt hittem, csak a képzelet játszik velem, mert hogy Dmitrij Ivánovics nem játszana velem, abban egészen biztos voltam. A többi ember zavartan tekintett rám, amitől persze, én is zavarba jöttem. Először arra gyanakodtam, hogy talán illetlenül boldog vagyok, és ez okozza a zavartságukat, de aztán egy nap belepillantottam egy kirakat üvegébe és döbbenten tapasztaltam, hogy eltűnt a púpom. Mondanom sem kell, miután elfogadtam a púpom, hosszú időn keresztül nem néztem bele egyetlen kirakatüvegbe sem, így aztán sokáig észre se vettem, hogy púp nélkül élek. Furcsa módon, mihelyt kicsit boldog lettem, az emberek bolondnak néztek, de ez kérem, engem abszolúte nem érdekelt, mert életemben először szeretni kezdtem az egész világot: valósággal és képzeletekkel együtt. Dmitrij Ivánovics békét teremtett bennem, és bár tudtam, hogy nem vagyok tökéletes még púp nélkül sem, de ez már egyáltalán nem jelentett számomra többé problémát. Önmagamat önmagammal azonosítottam, és ez jót tett az öntudatomnak. Rábíztam magam Dmitrij Ivánovicsra és akár hiszik, akár nem, ettől a végtelen szabadság nyílt meg előttem. Egyetlen célom volt: boldoggá tenni Dmitrij Ivánovicsot. Nem hálából, nem ragaszkodásból, hanem mert szolgálni akartam Dmitrij Ivánovics boldogságát, ahogy ő az enyémet, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megmutassam neki mindazt a jót, ami benne van, és amit tükör híján ő sem akart elhinni magáról. Átléptük a határokat, ahol megszűnt a végesség, amitől bennem erős kétely támadt a valósággal szemben. Rá kellett jönnöm, hogy a valóság ragaszkodott a púpomhoz, ami annyi nyomorúságos pillanattal keserítette meg a mindennapjaim; ez volt az oka annak, hogy idegen lettem saját életemben. Dmitrij Ivánovics azonban megtanított bátornak lenni, és már hinni mertem azt is, ami csak bennem van, de mások számára nem látható. Senki sem láthatott belém, mert senki sem került olyan közel hozzám, mint Dmitrij Ivánovics. Áttetsző lettem a számára, és biztos voltam benne, hogy ez a legigazibb ajándék, amit az ember kaphat az életben.
Így éltünk két év zavartalan boldogságban, mikor Dmitrij Ivánovics megpillantotta Szonját és rájött, hogy a szerelemnek múlnia kell. Tudom én, kérem, hogy mások is ezt mondják, de én ott, a végtelenségben egészen megfeledkeztem másokról. Képtelen voltam felfogni, Dmitrij Ivánovics hogy volt képes meglátni mást, mikor én csak őt láttam mindenben. Benne élt a szívemben, egészen hozzám tartozott, éppen úgy, mint a kezem, vagy a lábam, és halálra rémültem a gondolattól, hogy Dmitrij Ivánovics ki akar szakadni belőlem. A végtelen szabadság egy pillanat alatt semmivé lett és én ismét a valóság rabja lettem. |