Dmitrij Ivánovicsnak természetesen csak a szeme akadt meg Szonján, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Dmitrij Ivánovics ki akarjon szakadni belőlem, hiszen ő is tudta, hogy az én szemem csak őt látja és a kölcsönösség a legfontosabb dolog a szerelemben. Dmitrij Ivánovics jó ember volt, sosem csalta volna meg azt, akit szeret, ezért aztán úgy döntött, hogy ezek után Szonját szeretné megismerni. Akkoriban már elég fejlett volt az öntudatom ahhoz, hogy tudjam, erőszakkal senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy szeressen, és aki menni akar, azt jobb elengedni, mert az igazi szabadság az mindig önkéntes függőségen alapul. Így aztán elengedtem Dmitrij Ivánovicsot, de rettenetesen éreztem magam. Egészen összezavarodtam attól, hogy miképpen szolgáljam a boldogságát, ha ő mással akar boldog lenni. Ekkor eszembe jutott anyám tanítása, hogy az élet nem habos torta, és csak azon imádkoztam, hogy legyen elég erőm a szolgálathoz. Hiszen a szolgálat kiváltság: nem képes akárkit szolgálni az ember.

Hamarosan kiderült, hogy Szonja nem akarja, hogy Dmitrij Ivánovics megismerje, így ott maradtunk két árvaként a világban, és én roppant nagy ostobaságnak véltem Dmitrij Ivánovicsra haragudni, hiszen nem akart ő semmi rosszat, csak követte azt, amit a szíve súgott. Igazán nem tehetett arról, hogy a szíve azt súgta neki, amit a világban oly gyakran hallani, vagyis, hogy a szerelemnek múlnia kell. A mai eszemmel azt gondolom, az volt a vesztünk, hogy Dmitrij Ivánovics mindig a világra hallgatott, mert képtelen volt elhinni azt, amit megélt. Elhitte, hogy a szerelemnek múlnia kell, és ezen egy kicsit sem csodálkozom, mert hiszen annyian mondják, és tudom, hogy volt idő, amikor én is elhittem, amit annyian mondtak. Ekkoriban azonban már kezdtem megérteni, hogy a valóság nem az, ami mindenki számára látható. A valóság annál több. A valóság olyan, mint egy jéghegy. (Szánalmas hasonlat, kérem, bocsássák meg, de így is olyan nehezen értjük egymást, nem akarom tovább nehezíteni a helyzetet.) A valóságnak csak töredéke látszik, hiszen a valóság valami végtelen része, és a világ nem tudja megmagyarázni a végtelent. Én azonban már megtapasztaltam, hogy a végtelen csak úgy van, minden különösebb ok nélkül. Dmitrij Ivánovics mellett tapasztaltam meg, mikor velem volt és megállt az idő, és a pillanat felfedte előttem azt, amit elmondani nem lehet, tudniillik, hogy benne vagyok a végtelenben. Benne vagyok! Értik kérem, micsoda nagyszerű dolog ez?

Akkor jöttem rá, ha benne vagyok a végtelenben, akkor miért is ne lehetnék benne az örök szerelemben? A szerelem is olyan, mint a többi ki nem mondható dolog, ami a végtelenhez tartozik: nem lehet tudományosan bebizonyítani az igazságot, hanem mindenki annyit tud róla, amennyit megismer. És ahol a tudomány csődöt mond, ott kezdődik a művészet. A művészet ismeri a szerelmet! Nem gondolhatják, hogy a művészek azért hirdetik az örök szerelmet, hogy bosszantsanak vele minket! A művészek az égiekhez vannak közel. Ahhoz a helyhez, ahol az örök dolgok lakoznak. A földi dolgok elvonják a figyelmet a lényegről, de kicsit felülemelkedve már sejthető, ami a lenti bábeli zűrzavarban elvész. A szerelem igenis létezik! És nem múlik el és nem alakul át, hanem elmélyül. A szerelem teszi képessé az embert arra, hogy megismerje a szeretetet és szolgálni tudja, úgy, ahogyan csak Istent lehet szolgálni. Töretlen hittel és teljes odaadással. Nem vagyunk képesek bárkit szeretni, csak azt, akit szolgálni tudunk. Ilyen szeretet csak a szerelemből képes kinőni, de Dmitrij Ivánovics ezt nem értette, mert túlságosan elfoglalta a világ, és túlságosan megrémisztette a végtelen, amibe csak a pillanat enged betekinteni. Így hát, Dmitrij Ivánovics a jelennek élt, és megengedte magának még egy darabig, hogy szeressen.