Mint lépre csalt gyönge állat,
elfoghatna önsajnálat,
oktalan szidhatnám sorsom,
míg átvertként az észt osztom.

Megint itt egy kósza persze,
kinek nincs több kóbor perce.
Kezem közül suhan szerte
ösztönlétem tudat-terce.

Valaha volt rossz és a jó,
aztán elment a kishajó,
a mérleg nyelve nem billen,
a gonosz nevet, ez minden.

Sokáig nem csappant hitem.
Hittem a holnapban. Ki nem?
Már létem után osonok,
leperegnek a pofonok.

Dobolja ki révült sámán,
bennem testesült a sátán!
Nem kell több áltató jóság,
prédának felnevelt jószág!

Ezer éve feszít kereszt,
léptem volna, hogyha ereszt,
belém sulykolták századok;
önmagam lelkén száradok.

Elbódít hamis csalogány,
összesúgnak; jő a pogány!
Vigyázz te ártatlan gyermek,
rontást hoz e tüzes permet!

Igen, néha felüvöltök;
hiába az emberöltők?
Nem borulok többet térdre,
álszentek, álljatok félre!

Imádkozzon kinek maradt,
s hithű éltéhez bűn tapadt,
Paradicsom helyett pokol,
a ma a tegnapért okol.

Hiába folyt Árpád vére?
Örökségünk eddig ér-e?
Mit őrzőként hagyott rátok,
eltemetik a Kárpátok?

Felajzott vággyal és íjjal,
csuklóról letépett szíjjal,
fog helyén csak durva agyar,
lóra pattan most, ki magyar!

Vad kelet, ámító nyugat?
Egyik a másikra ugat.
Itt, most új utakra hágok,
helyben döntöm a nagyságot!

Eljött a parázs pillanat,
dobban e föld léptem alatt,
inaljon, ki eddig rabolt,
más álnokkal együtt csaholt.

E helyt majd új világ sarjad,
elmegyek, kell, hogy akarjad!
Örökül semmit nem hagyok,
ha van isten, hát én vagyok!

Augsburg, 2012. szeptember 02.