Ha még nem derült volna ki az önök számára, én nem vagyok egy vallásos ember. Mármint úgy értem, nagyanyám ugyan néha elvitt a templomba, de Istenre nem nagyon gondoltam egész életemben. Apámék nem hittek Istenben, nagyanyámék hittek, én meg nem akartam igazságot tenni köztük. Kicsit mindig óvatos voltam, ha felvetődött bennem ez a kérdés, mert ha nincs, hát nincs, na de mi van, ha mégis van? Nem féltem Istentől, mert miért is kellene attól félni, aki lehet, hogy nincs, ha meg van, akkor miért akarná, hogy féljenek tőle. Én csak úgy tudtam elképzelni, Isten nem akarhat mást, csak azt, amit minden ember: vagyis hogy szeressék. Mi más oka lenne, hogy az írás a szeretetről szól elsősorban, és példabeszéd helyett még a saját fiát is elküldi az emberek közé, hogy tanítson valamit a szeretetről? Igazából azonban semmit nem értettem ebből az egész történetből, amíg nem találkoztam Dmitrij Ivánoviccsal.
Azokban az időkben egy padlásszobában laktam, Dmitrij Ivánovics pedig Pétervárott tanult az egyetemen, és ha megérkezett hozzám, a padlásszoba templommá változott. Erre persze, most önök nyugodtan mondhatják, hogy túlzok, és ez különben is szentségtörés, de nem is várom el, hogy megértsék, mert hiszen én magam sem értettem akkoriban, de úgy van, ahogy mondom. Ha Dmitrij Ivánovics megérkezett, ugyanazt a jó érzést éreztem, mint mikor nagyanyám elvitt a templomba. Valami végtelen nyugalom és öröm áradt szét az egész testemben, szinte megszűntem létezni. Nem volt többé enyém a karom és nem volt többé enyém a lábam, csak ölelés volt, mosoly és ragyogás. Ez a ragyogás az egész világot betöltötte, egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni rá, hogy valaha is rossz idő lett volna, mikor Dmitrij Ivánovics megérkezett. Akkoriban még nem volt elég fejlett az öntudatom, hogy megérthettem volna, mit jelent a transzcendencia, úgyhogy magamban csak azt gondoltam, milyen különös! Igazán nagyon különös, hogy Dmitrij Ivánovicstól megváltozott a világ. Emiatt aztán alaposan át kellett gondolnom, hogy mit jelent a világ, mert hiszen Dmitrij Ivánovics azelőtt is a világon volt, hogy megismertem volna, nyilvánvaló ostobaság azt állítani, hogy tőle változott meg a világ. Ellentmondásba kerültem magammal, amitől kissé zavarba jöttem, különösen akkor, ha eszembe jutott, hogy Dmitrij Ivánovics csak a jelenben engedi meg magának, hogy szeressen. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy mi lesz akkor, ha a jelen egyszer véget ér, és többé Dmitrij Ivánovics nem lépi át a padlásszoba küszöbét.
Akkoriban már kezdtem megsejteni, hogy ez az egész dolog a szeretetről szól, és ennek valami köze kell legyen ahhoz az Ismeretlenhez, amit soha nem tudtam megnevezni. Ez az Ismeretlen nem volt benne abban a világban, amit addig ismertem, de bennem sem lehetett, mert ha bennem lett volna, akkor korábban is sejtenem kellett volna valamit a létezéséről, de én mit sem sejtettem. Mikor azonban Dmitrij Ivánovics ott volt velem, hirtelen értelmet kapott, amit nagyanyám mellett a templomban hallottam: tudniillik, hogy a „szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny”, vagyis csupa olyan dolog, amit addig nem értettem. Addig én még sosem tapasztaltam, hogy a szeretet türelmes lenne. Apám is szeretett, meg anyám is, és volt még jó néhány ember az életemben, akik azt mondták, hogy szeretnek, de olyan türelmes egy se volt, mint Dmitrij Ivánovics. És az volt a legérdekesebb, hogy még én sem voltam olyan türelmes senkivel, mint vele. Egyszerűen nem tudott felbosszantani, pedig én egy elég hirtelen haragú ember vagyok, amire egyáltalán nem vagyok büszke, de mellette mintha más emberré lettem volna. Képtelen voltam féltékenynek lenni, hiába esett meg az a dolog Szonjával. Gondolni sem tudtam rá, hogy még egyszer megtörténhet, hogy Dmitrij Ivánovicsnak megakadjon máson a szeme. Nem azért, mintha egy percig is olyan különlegesnek gondoltam volna magam, hogy tőlem szebbet, jobbat nem találhat, hanem sokkal inkább azért, mert meggyőződésem volt, hogy Dmitrij Ivánovics ugyanúgy tudja, mint én, hogy ez a templom akkor született, amikor találkoztunk. Ez volt a mi templomunk, amiben a világ új értelmet nyert mindkettőnknek, és ebben biztos voltam. Az életbe lettünk szerelmesek, ami végre rólunk szólt. Dmitrij Ivánovics megszerette az egyetemet és megszerette az embereket is, és többé nem félt arra gondolni, hogy ő költő akar lenni.
