Akkoriban, mikor a padlásszobában laktam, és Dmitrij Ivánovics Pétervárott tanult az egyetemen, már meggyőződésemmé vált, hogy mi szerelmesek vagyunk. Ez most bizonyára nagyon nevetségesen hangzik az önök számára, hiszen hogyan is lehetne a szerelem meggyőződés, de ne zavartassák magukat, csak nevessenek nyugodtan. Az én meggyőződésem az enyém, önök ezzel azt kezdenek, amit csak akarnak, ha úgy tetszik, hát még nevethetnek is rajta. Hosszú éveken keresztül én is nevettem másokkal, még akkor is, ha nem értettem a viccet, mert nem akartam kitűnni a sorból. Ha nevettek, én is velük nevettem, még ha siralmasnak találtam is a nevetésüket, mert jobb észrevétlennek maradni a sokaságban. Megértem önöket, ha nevetnek, nekem aztán igazán nincs jogom ítélkezni önök felett.

Dmitrij Ivánovics mellett sokat fejlődött az öntudatom, és egy szép napon arra a döbbenetes felismerésre jutottam, hogy valójában nincs is saját gondolatom. Vagyis természetesen voltak saját gondolataim, csak nem mertem elhinni őket. Azt gondoltam pl., hogy az ilyen szerelem, mint amit Dmitrij Ivánovics mellett megismertem, az sosem múlik el. Ez annyira félelmetesnek tűnt, hogy még Dmitrij Ivánovicsnak sem mertem elmondani, mert ő csak a jelenben engedte meg magának, hogy szeressen, de ezen egyáltalán nem csodálkoztam, hiszen tudtam, hogy Dmitrij Ivánovicsnak is félelmetesnek tűnhetnek a saját gondolatai, és a világ szerint minden szerelem elmúlik, tehát teljesen logikus következtetés, hogy csak a jelenben engedheti meg magának az ember, hogy szeressen. Bennem azonban egyre erősebbé vált az a meggyőződés, hogy az ilyen szerelem az már nem is embertől való, hanem az égtől érkezik, és ami az égiektől érkezik, abban mindig áldás van, amit csak alázatos szívvel szabad fogadni. Ha nem így lenne, mi egyéb magyarázata lett volna annak, hogy egyszeriben nem lett más boldogságom, mint Dmitrij Ivánovics szolgálata. Rendkívüli elégedettséggel töltött el, hogy neki megadatott az, ami nekem nem és ott tanulhat az egyetemen, én pedig hazavárom a padlásszobába, ami templommá változik a szerelmünktől. Igazából nem tudtam volna megfelelő magyarázattal előállni, hogy miért Dmitrij Ivánovics az, akit szeretni tudok, de ma már ki merem jelenteni, hogy aki meg tudja magyarázni a szerelmet, az nem is szerelmes.

Akkoriban még nem ment ilyen egyszerűen, hogy csak úgy ki merjek jelenteni valamit, ami mások szerint nevetséges, úgyhogy beértem a jelennel, ami mindenki szerint az egyetlen valóság, ami az ember számára adatott. Annál is inkább megtehettem ezt, mert nem esett nehezemre a jelenben élni, hiszen a jelenben ott volt Dmitrij Ivánovics, és valahányszor becsukta maga mögött az ajtót, biztosan tudtam, hogy kinyitja majd újra és akkor az a sok ellentmondás, ami folyton folyvást nyugtalanított a távollétében, mind feloldódik abban a bizonyosságban, amiről a mosolya tanúskodik. Mivel nem akartam megijeszteni Dmitrij Ivánovicsot a gondolataimmal, kitaláltuk, hogy két világ van: az egyik a mi világunk, ahol teljesség van és mindkettőnknek örömet ad, a másik pedig a kinti világ, amiben valamiképp mindig idegenek maradtunk. Ez a két világ azonban egyre inkább kezdett elkülönülni egymástól, és bármennyire is sokat fejlődött az öntudatom, nem értettem, mi történik velünk.

Dmitrij Ivánovics egyre jobban érezte magát az egyetemen, egyre több barátja lett, kezdtek megjelenni a versei az újságokban, amit bármennyire is igyekeztem örömmel fogadni, aggodalommal töltött el. Úgy éreztem, a kinti világ elragadja tőlem a valóság meggyőző látszatával és a jelen szükségszerűen véget ér. Ez a gondolat annyira nyomasztott, hogy még a púpom is kezdett visszanőni, ami különösebben nem zavart, hiszen tudtam, hogy Dmitrij Ivánovics púppal együtt is szeret, de akaratlanul is egyre többet kezdett foglalkoztatni a jövő, amiről semmit nem tudhatunk, csak annyit, hogy kérdésekkel fojtogatja a jelent, amiben otthon vagyunk. A jövő ahhoz világhoz tartozott, aminek semmi köze nem volt a mi világukhoz. Ahhoz az édes, tüneményes világhoz, ahol a szeretet lakott és ahol a legszebb szó csak két betű volt: mi.