Az utcasarkon

Kinn az utcasarkon egy kis idős ember állt
idegesen néha, csak ide-oda sétált,
egyik kezében kopott sapkáját lóbázva
kitartott egész nap, ha egy kicsit is fázva.

Ott voltam ma reggel, kenyeret kellett vennem
siettem és a sarkon majdnem neki mentem,
majd bocsánatot kérve, csak tovább szaladtam
az úton hazafelé rá vissza gondoltam.

Talán azért állt ott, mert éhes volt a szegény
oda a pékhez vitte, az utolsó remény,
talán nem is akart mást, egy darab kenyérnél
tőlem sem kapott többet, egy üres reménynél.

Ebéd után sem hagyott ez a dolog nyugton
nekem sem árt néha, a hibámon tanulnom,
elmentem ismét, a oda sarki pékbolthoz
egy kis séta hozzáfér az idős koromhoz.

Azt az embert most az egy másik sarkon láttam
úgy ahogy ott állt, egy kicsit meg is sajnáltam,
sapkáját még mindig a kezében tartotta
és azzal poros nadrágját serényen csapkodta.

Az szemben levő sarkon, ott egy rendőrt láttam
és pontosan az történt, amit én elvártam,
azt, hogy a rendőr ott áll, ő is észrevette
sapkával nadrágját még jobban veregette.

Ugyanis egy koldusnak nem szabad itt lenni
azért akart magáról minden port leverni,
mikor „a levegő tiszta lett”, odamentem hozzá:
Hogy tehetném a reggeli hibámat jóvá?

A török kebab árushoz együtt oda mentünk
és mindketten ott egy-egy kebabot megettünk,
habár ebédeltem, vele én mégis ettem
utána két nagy korsó korsó sört rendeltem.

Kora délután már én újra otthon voltam
és egy friss kávénál, csak úgy szaladt a tollam,
ezt így írná egy költő, de én az nem vagyok
tehát egy nyomot róla, itt a Neten hagyok.