Mint holdtöltekor, ha egy csillag zuhanni vágyik, mint a földi seb, ha az landol és pezseg, de nem tudja semmi, sem részegség sem mámor milyen hideg az űr, ha nem vagyok veled.
Mint a hajnal, mely gyűrött-fakult képekkel ébred, mint a mezőhullámozta sok fűcsomó, de nem látja sugarát holtaknak az élő betontemetőkön növő virágfolyó.
Mint lápos, iszamós partokon fuldokló halraj, mint amikor benövik a dús földeket, de meghalnak a locsolkodó eső alján hiába virít ott az édenkikelet.
Mint a délutáni szellő, ha kertben üldögélsz, mint mikor fájdalom az elfutó idő, de szemedbe lógó hajadon mégsem sző’ át az élni akaró, varázsos miliő.
Most így vagyok én is: kihűlt, zuhanó meteor: pezsgőrészegült halott halak sóhaja, Holdat váró, ködtakaró-háló szememre nehezül s alszok, ha többé nem jössz haza. |