Romokban heverő világok közepén
könny-magam markában tartja,
a szél palástjának a végét,
a leégett búzamező szomorúan,
álmodozik rozsdás rabláncokról,
amikre az érzelmek kék vére száradt.

A nyüszítő róka falka a réten,
miközben a borról latin szöveget olvas,
addig a nyulak pálinkát vedelnek,
mögöttük egy korhadt fa,
homlokát dörzsöli gondterhelten.

Elindultam a lejtőn felfele,
egyre sötétebb az ég,
egy várandós öreg zerge,
a semmiről mond mesét.

S lehull a szakadék szélén,
mint a toboz a fáról,
nem vár reményt.

Egy odú sötétjében,
a remegő magány regél.

S véget ért az ősz, és eljött a tél…