Szoba közepén zöldesen derengő koponya,
álmaidba temeted kezed,
váltig állítod az ellentéteket,
zuhansz lefele, senki sincs veled,
csöndesen dübörgő végítéletek,
könnyes nincstelen lelkek,
tépnéd ki belsődből szívedet,
leköpnéd, majd távolba hajítanád,
de nem teheted, sárban térdelsz
és a végtelent markolászva kérded:

„Mi értelme az egésznek?”

„Semmi.”

E szó tudatosul benned,
erőtlenül fekszel, nézed a szemüregeket,
gombóc lüktet a torkodban,
fém karodon a telihold csillan,
egyre kevesebb benned az emberi
és egyre több a gép, elalszik a láng,
az üresség táncolni hív,
bordó fák árnyékában, világtalan pengék,
romos épületben, könny ízű pohár,
kiüríted a végtelent,
s fekete kendővel takarod el lelkedet.