véletlenül rád vall, hogy
fenn az eget szürcsölöd finom
ambrózia-pírral, míg ingemen átragyog
sivár életem bére, malasztos
meleged, adósságom miatt
öklödbe - mint borostyánba - zárt mindenem,
te világba simult,
megfoghatatlan; fényemre kihunyt
korszakok hamva borult,
lásd, rímbe görcsölt ajkam
is csak csended majszolja,
míg megszólal a hét dühödt harsona...!
véletlenül, talán véletlenül
mindkettőnk arcán fáradt mosoly ül
majd, amikor kiderül, hogy én
hangommal rekedten az égben rekedtem, míg te
itt kerestél estelente,
mikor elnehezültek az álmok,
s megsajnáltál, majd néztél:
hátha rád találok. |