Hallod ahogy a fáradt őszi szél
búsan hegedül az öreg fák között?
Sír mint a rab ki láncát tépi szét
mert titokba burkolt éveket őrzött.
 
Ne menj, oly zord illatú kint az éj
lökj még egy fahasábot a tűzre,
mély barna szemeidben a fény
néma bánatomat őrökre elűzte.
 
Várjuk meg együtt az álmos hajnalt,
ahogy beköszön ablakunkon tétován,
s tovább oson a nagy világba halkan
amikor derengőn virrad a félhomály
 
Ne menj, maradj még Kedvesem
amíg meghajlott bús öregségem
puha tekintetedbe temetem,amíg
magához szólít az ég szép szelíden.