Mikor ülsz, karácsony szentségében
és eszedbe jutnak a régi hegek,
amik csak arra várnak lelkedben,
hogy újra felszakadjanak.

Szúró tüdővel, forró teával,
nézed a fát, mi oly homályos,
mint a jelen, s oly szomorú,
mint a múlt, ami köde, most sem enged.

Fázol a kályha mellett,
nem oltja szomjadat a víz,
komoran ülsz a félhomályban,
egyedül vagy, megint, még mindig.