Küzdőtér |
|
|
|
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Te és Én Ideje:: 01-07-2013 @ 12:18 pm |
|
|
|
|
"Születtem Budapesten, egy borús, esős, júliusi napon. A szüleim hamar rájöttek, elsőszülött gyermekük kár, hogy a világra kéredzkedett, hiszen egy vak, mihaszna gyermek csak nyűg lehet környezete számára. Próbálkoztak, hogy valahogy megszabaduljanak tőlem még csecsemő koromban, de vagy ügyetlenek voltak, vagy más játszott közre, számomra nem derült ki, tény, hogy nem sikerült állami gondozásba adni. Ami viszont biztos, nem tartottak dicsekvésre méltónak. Így azután fejlődő gyermekkoromban sokat voltam szobafogságon. Jól emlékszem, ha megszólalt a lakás csengője, ami azt jelentette, valaki bebocsátást kér, nekem távoznom kellett otthonunk egy olyan szegletébe, ahol minimális az esély, hogy a jövevény találkozhat velem. Bizony, életem abból az időszakából nem sok élmény maradt meg. Szüleim inkább nem csináltak házon kívüli közös programokat, nehogy engem is vinni kelljen magukkal. Néha azonban, ha rákényszerültek, bezártak a lakásba, csak előtte elmagyarázták, mihez nem szabad nyúlnom. Felnőttként magam is úgy ítélem, helyes, hogy óvtak a gáztól, az elektromos áramtól, de tiltottak olyankor még a konyhaszekrénytől is, hiszen azon sok minden van, és könnyen leverhetem. Játékokat kizárólag olyanokat vettek, amikkel nem okozhatok sérülést magamnak. Labdám azért nem volt, mert úgysem találnám meg, ha elgurul.
Négy éves lehettem, mikor először tudatosult bennem, milyen jövőt szán nekem a rokonság. Iskolába nem kell járnom, semmi értelme nem lenne, hiszen írni-olvasni úgysem tudnék vakon. Majd elmegyek koldulni, és azzal valahogy fenntartom idős koromban magamat. Addig, míg ők élnek, semmi gond, utána meg majd megsegít a jó isten. Ma is hálával gondolok arra a felvilágosult szomszéd nénire, aki sajnos azóta már meghalt. Ő volt az egyedüli, aki végül megértette szüleimmel, a vakoknak is van iskolájuk a Városliget sarkánál, a vakok is tanulhatnak és hasznos tagjai lehetnek szocialista társadalmunknak.
Nagyapám, aki szintén nem a felvilágosult gondolkodásáról volt híres, akárcsak a közvetlen rokonságom többi tagja, viszont ő volt az a személy, aki mindenki helyett intézkedett, pár totó árát kérte csupán fizetségül. Aki keres, az előbb-utóbb talál is. Rátalált a vakok intézetére és, hogy a beiskoláztatásom se legyen szokványos, hét éves elmúltam, mikor egy novemberi napon bekerültem az intézetbe. Akkor már volt két testvérem. Szüleim pedig örültek, hogy havonta egyetlen napon, az utolsó vasárnapon leszek csak otthon ezután. Annyira megszokták ezt az állapotot, hogy egészen megfeledkeztek róla, nekik három gyerekük van. Valamikor érettségi táján tudtam meg, mindig mindenkinek csak két gyerekről mesélnek.
Intézetbe kerültem, és haragudtam az egész világra. Büntetésnek éltem meg, hogy nem élhetek a családomban. Akárhogy is, de jobb volt otthon, mint intézetben, ahol bizony sok fenyítésben volt részem, miközben a legjobb magaviseletű és legszorgalmasabb diákok közé tartoztam. Visszagondolva, bizony sok pofont kaptam, míg megtanultam zongorázni. Két hét alatt sajátítottam el a pontírásos betűket. Él bennem, már akkor is élt a bizonyítás vágya. Igenis megmutatom, hogy vakon is ember lesz belőlem. Befejezve a nyolcadik osztályt, kezdtek értékelni a szüleim. Régen lekerült napirendről a koldulás, de akkor már az is, hogy "G" kosárfonó lesz majd. Gimnáziumba jelentkeztem, ahol egyedül én voltam fogyatékos. Előnye, hogy így azért néha akadt segítségem, akik felolvasták a másnapi házi feladatot, ugyanakkor kihívás is volt, hogy lépést tudjak tartani a látó gyerekekkel. Szüleim részletre vettek egy magnót, és valahonnan a rádióból, olcsó használt szalagokat is hozzá. Havi 120 forint állami támogatást kaptam 20 óra felolvasásra. Mindez persze kevés lett volna ahhoz, hogy a jó tanulókkal lépést tartsak. Feltétlen szükség volt a memóriám fejlesztésére. Nagyrészt abból éltem, amiket az órákon tanultam. Kitűnőre érettségiztem, és hiszem, nem szánalomból kaptam a jó jegyeket. A megszerzett tudáson túl az ötösök mindig is hátrányt jelentettek számomra. Anno az intézetben azért közösítettek ki, mert "G" egy stréber, aki csak azért tanul, hogy behízelegje magát a tanároknál. Gimnáziumban ez némileg megváltozott. Valamiféle csodagyerekként tekintettek rám, aki fene tudja, honnan szerzi a tudását, de mindent tud. Nagy általánosságban csodáltak, ámde nem szerettek. Barátaim nemigen voltak. Hacsak azt a két-három személyt nem definiálom barátomnak, akik hajlandók voltak rendszeresen szóba állni velem, és ha kellett, felolvastak nekem.
Harmadikos voltam, mikor összebarátkoztam egy szintén gimnazista vak lánnyal. Meggyőződéssel vallottam, vaknak csak vak lehet a párja, hiszen egy látó társ mellett, bár könnyebb az élet, ugyanakkor a vak a látó mellett csak másodrangú lehet egy házasságban. Barátkoztunk, ismerkedtünk, néha még színházba is elmentünk ketten, aztán úgy fél év múlva gondoltam, bemutatom a szüleimnek. Váratlanul nem akartam őket kész tények elé állítani, hogy együtt felmegyünk a lakásunkra, ezért előre bejelentettem a szándékomat. Anyám részéről jött is nyakamba zúdítva a feketeleves. Hogy képzelem én azt, hogy egy másik vakkal? Képes lennék megduplázni a nyomorúságomat? Szócsatát vívtunk, de tudhattam volna, számomra borítékolva van a vereség. Hallani nem akartak arról, hogy én egy vak lánnyal járjak. Csinálhatok, amit akarok, de oda ne vigyem. Természetesen még aznap beszámoltam kudarcomról az illetékesnek, akinek volt önérzete, és két héten belül a kapcsolatunk véget ért.
Érettségi után nagy fába vágtam a fejszémet. Egyetemre felvételiztem. Szüleimnek persze erre is voltak ellenérvei. Vakon úgysem tudok elhelyezkedni, mint diplomás, minek tanulok tovább. Némi igazságuk volt, hiszen jómagam is több bölcsész és jogász vakot ismerek, akik telefonközpontot kezelnek. Ráadásul tudtam, hiába voltam eddig jó tanuló, a felvételi nem lesz egyszerű. Nemcsak a munkahelyek idegenkednek a vakoktól, de az egyetemek is. Némi reménysugarat jelentett, hogy szövetségünk elnöke, tanszékvezető vakon a jogi karon. Ő talán segít, ha fantáziát lát bennem. Büszkén jelenthetem ki, saját erőmből vettem az akadályt. Joghallgató lettem Budapesten."
*
Másodévesek voltunk, mikor felfigyeltem rád. Addig nem tudatosult bennem, egy vak srác is van az évfolyamtársak között. Épületen belül soha nem láttalak bottal. A sötét szemüveg és a lassúbb mozgásod volt árulkodó. Az egyéniségedből sugárzott a magabiztosság. Még arra is tisztán emlékszem, hogy az egyik lépcsősornál ajánlottam fel segítségemet, amit elfogadtál, de mire felértünk az emeletre, kiderült számomra, nem annyira a segítséget, mint inkább a társaságomat értékelted. Bemutatkoztunk egymásnak. "Jé! Azonos a monogrammunk: B. G." mondtad te. Ez képezte lassan alakuló kapcsolatunk alapját. Bátortalan voltam azokban a hetekben, mert véletlenül sem akartalak megsérteni buta kérdéseimmel vagy félreérthető viselkedésemmel. Te azonban oldottad bennem a feszültséget. Sokat meséltél magadról, a családodról. Azt hiszem, első pozitív érzés irányodba a sajnálat volt részemről, mikor megtudtam, azért vagy magányos, mert nem látsz. Igen, sajnáltalak. Ezért ajánlottam fel segítségemet. Te pedig fokozatosan hoztad tudomásomra, mik azok a dolgok, amikben segítségedre lehetek. Nagyon tetszett, ahogy finoman tetted nekem a szépet. Úgy udvaroltál, hogy semmi bizalmaskodást nem követtél el. A kezemet is véletlenül fogtad meg egyszer, mikor az asztalról kezembe akartad adni az egyik jegyzetet, amiből éppen tanulnunk kellett. Nem tudtad, nem is tudhattad, hogy én már megfogtam, te érte nyúltál, és a kezeink összetalálkoztak. Megfogtad, és úgy éreztem, soha többé nem fogod elengedni. Milyen érdekes, miközben én segítettem neked évekig azzal, hogy felolvastam, tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy utóvizsgák nélkül vettem az akadályokat. Belém plántáltad a szorgalmat. Az is lehet, hogy a kezdet kezdetén presztízskérdést csináltam belőle, nehogy nekem sokkal rosszabbak legyenek a vizsgáim, mint neked. Persze sajnos így is rosszabbak voltak, de a szinten tartáshoz éppen elég volt. Harmadévesek voltunk, mikor mindkettőnk számára egyértelmű lett, ez több mint egy évfolyamtársi kapcsolat. Emlékszel a buta kompromisszumunkra? Elkezdtünk színházba járni. Én a Vidám Színpadot preferáltam, te meg az Operát. Nekem először unalmasnak tűnt az opera, mert nem értek a zenéhez, aztán... nem tudom árnyaltabban megfogalmazni: hozzászoktam. A Vidám Színpadon pedig együtt nevettünk. Úgy szerettem, amikor önfeledten tudtál nevetni, te, a céltudatos, komoly srác. Egész jól összecsiszolódtunk. Még mindig harmadévesek voltunk, mikor bemutattál a szüleidnek. Úgy beszéltük meg, hétvégén, szombaton hozzátok megyünk, vasárnap pedig hozzánk. Szombaton meg is történt szüleiddel a találkozás. Anyukád össze-vissza puszilt, és mikor kimentél a szobából, áradozott, hogy milyen nemeslelkű lány vagyok. Higgyem el, ha valaha úgy döntök, hogy összeházasodjunk, nem lesz nagyon nehéz életem melletted. Segítenem kell majd neked, de hát mi, nők, tudjuk, hogy a gyereknevelés sem egyszerű. Mikor visszajöttél a szobába, ő elhallgatott. Boldog voltál és büszke rám. Bennem pedig feszültség dúlt, hiszen este meg kellett mondanom, másnap tudunk találkozni, de hozzánk nem jöhetsz fel, mert a szüleim váratlanul programot csináltak, és nem lesznek otthon. Hónapokig én sem mentem fel azután hozzátok, nehogy megismétlődjön a szituáció. Kerültem a témát. Utolsó évesek voltunk, mikor terítékre került köztünk, hogy nincsenek barátaink. Az egyetemen minden nap együtt voltunk, szabadidőnkben is sokszor találkoztunk, de mindig kettesben. Én persze pontosan tudtam, hiszen elmesélted, mi annak az oka, hogy nincsenek barátaid. Szeretted volna, hogy legyenek, de mindenhol kilógtál a sorból. Én pedig azt mondtam, nem vágyom mások társaságára. Utolsó évben többször felmentem hozzátok, de mindig úgy intéztem, hogy váratlanul állítsak be. Tudtam, te otthon vagy, anyukádék jó néven veszik a társaságomat, hát valamilyen ürüggyel felmentem. Azt hiszem, anyukádék intézték úgy, hogy mikor doktorrá avattak bennünket, a szüleid is, a testvéreid is, pár napra vidékre mentek. Évekig jártunk együtt, és akkor lettem a tiéd. Azt hiszem, mindketten boldogok voltunk azon az éjszakán. Aztán másnap felébredtünk, és jött a jogos kérdés részedről, mikor mutatlak be a szüleimnek. Büszke voltam magamra, hogy sikerült egyből válaszolnom. Megbeszélem velük, és egy héten belül megejtjük a találkozót. Hazakísértél. Az évek alatt sokszor hazakísértél, de soha nem a kapuig. Azt szoktam mondani neked, féltelek, és nem szeretném, ha annál a régi háznál egyedül kéne botorkálnod, mikor bemegyek a kapun. Elhitted, és én örültem neki. A buszmegállónál váltunk el mindig. Megvártam, míg felszállsz, aztán mentem csak haza. Az ominózus éjszaka után hazakísértél, és két nap múlva találkoztunk. Akkor kérdésedre közöltem, vasárnap szeretettel várnak ebédre a szüleim. Nagyot sétáltunk a Városligetben. Mindkettőnknek jól esett a séta, csak nem azonos okból. Én a fejemet szellőztettem. Aztán jött az ominózus vasárnap.
Ma húsz éve, hogy születésnapodon minden évben felidézem azt a napot. Mindig adtál magadra, főleg a tisztaságra. Azon a vasárnapon pedig kifejezetten ünnepélyes voltál külsőleg és belsőleg egyaránt. Pontosan találkoztunk a megbeszélt időben, ahogy mindig is történt az elmúlt évek alatt. A pontatlanság számodra megbocsáthatatlan bűn volt. Találkoztunk, megcsókoltuk egymást, én vallomást tettem. Erőt vettem magamon, és elmondtam, szüleim hallani nem akarnak arról, hogy én egy vak fiúval kössem le az életemet. Féltem a reagálásodtól. Te azonban - megőrizve a nyugalmadat - közölted, tulajdonképpen ma neked sem lenne jó, mert váratlan fontos programotok van, és nem húzhatod ki magadat belőle. Miért ne hittem volna, hiszen soha nem hazudtál nekem. Olyannyira hittem, hogy még arról is megfeledkeztem, milyen ünnepélyesen voltál felöltözve. Metróval mentél, akkor ez sem tűnt fel. Lekísértelek az állomásra, megpusziltuk egymást, és téged elvitt a szerelvény. Néztem utána, és átvillant az agyamon, nem beszéltük meg a következő találkát.
Még annyit, Blanka lányunkat maximális pontszámmal vették fel a jogi karra. Tegnap kaptuk meg az értesítést. Most búcsúzom tőled egy évre. Nagyon megeredt az eső, ahogy azon a napon is, mikor megszülettél. Úgy látszik, minden születésnapodon gyászol az ég. Az úr most is úgy akarta, mielőtt megcsókolom a keresztet, lemossa róla a port.
"Dr. B. G. élt 25 évet. Meghalt, mert szeretett."
2010. október 6.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-08-2013 @ 07:25 am
Hozzászóló: pirospipacs (Ideje: 01-07-2013 @ 09:44 pm) Comment: Meghajoltam, és megkönnyeztem. Ölellek. pipacs :) |
|
|
|
|
Hozzászóló: sodrelap (Ideje: 01-07-2013 @ 10:07 pm) Comment: Miki kedves, az írásod megérintett, valamikor aktív újságírói koromban írtam a Hallásérültek lapjába, volt szerencsés megismerni a némi fogyatékkal élő,ám remek embereket. Az akaraterő nagy kincs az ember életében, vigyázz rá!
Szeretettel: Pali |
|
|
|
|
Hozzászóló: a_leb (Ideje: 01-07-2013 @ 10:16 pm) Comment: Gyönyörű írás, nagyon személyes, nagyon bensőséges.
aLéb |
|
|
|
|
Hozzászóló: motoz (Ideje: 01-07-2013 @ 10:22 pm) Comment: köszönöm neked ezt szép irást, nagyon tetszett,sok szeretettel.Etelka |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 12:09 am) Comment: Pirospipacs kedves, köszönöm, hogy nemcsak a humorral átszőt írásaimat olvasod. Ráadásul, azon kevesek közé tartozol, akik mindig itthagyják a névjegyüket is. Külön köszönetem érte, a Mikitől |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 12:16 am) Comment: Tudod Pali, aki fogyatékossággal születik, annak kellő akaraterővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy szinten maradjon, esetleg még meg is haladja azt. Tapasztalatom szerint a legtöbb embert sodorja az ár. Érdemes elgondolkodni rajta, hiszen az írásban is utalok rá, a történet idején még nem léteztek a számítógépek és valóban, a vakok, vagy magnó segítségével tanultak, vagy valakit finanszírozni kellett ahhoz, hogy az anyag felolvastatását biztosítsa az illető a maga számára. Részemről ezek a hatvanas évek voltak. Ám, az előítéletek azóta mitsem változtak és ezt saját bőrömön tapasztalom. Köszönöm, hogy felfigyeltél a munkámra. |
|
|
|
|
Hozzászóló: Teru (Ideje: 01-08-2013 @ 12:16 am) Comment: Kedves Miki, nekem valamiért a Rózsafabot jutott eszembe. Ezt is megsiratom, mert hát mi mást tehet az ember? Nagyon emberi irás, egy élet tragédiája, mely mégis diadalmaskodik a keserűség felett. Gyönyörű.
Szeretettel olvastalak, Teru |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 12:19 am) Comment: Béla, mivel állandó olvasóm vagy, tapasztalhatod, ritkán térek el a humortól, hiszen bőven van az embernek oka a depresszióra, fölöslegesnek látom, még generálni is azt. Köszönöm, hogy ezt az írásomat is véleményezted: Miki |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 12:25 am) Comment: Etelka kedves, köszöntelek első virtuális találkozásunk alkalmából. Továbbá köszönet érte, nemcsak elolvastad, de véleményezted is az írásomat. A történetet az élet produkálta, nekem csupán rögzítenem kellett a lényeges momentumokat. |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 12:35 am) Comment: Teru kedves, köszöntelek, hogy ismét rámtaláltál. :-))) Ami a "Rózsafabot"-ot illeti, Szeleczky Zita számomra a hangja miatt örök szerelem marad. Ám, mivel bőven van tapasztalatom vakokról szóló alkotások terén, vallom, igazán hitelesen csak az nyúljon a témához, aki érintett benne. Tudom, saját írásomnál ez szerénytelenül hangzik, de aki lát, az nem képes átélni a helyzetünket, csupán elképzeli és ezáltal, akár pozitív, akár negatív irányba eltér a valóságtól. Tapasztalatból tudom, hogy a közvetlen családtagok is hamis illúziókat táplálnak. Mint írásomban a szülők, akik nullának látták a gyereküket, majd mikor ő maga bebizonyította, hogy tud emberi szintet elérni, akkor pedig jöttek a csodálkozások. Mindkettő hamis. Juci írásaimból kiolvasható mennyi mindent megoldunk magunk vakon, de valójában csak emberiszinten élünk, bár lehet, több energia befektetéssel. Köszönöm, hogy véleményezted az írásomat. |
|
|
|
|
Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 01-08-2013 @ 10:55 am) Comment: Nehéz, de gyönyörű írás egy helyzetről, amely megoldhatatlan bármiért is következik be. Ha a szülők beleszólnak gyermekük választásába, mindegy mi váltja azt ki, vagy mi az oka, nagyon nagy hiba. A nemlátó emberekhez való viszonyulást szerintem két oldalról kell megvizsgálni, és ez már nem is kapcsolódik közvetlenül a műhöz, hanem a hozzászóláshoz. Amennyire nehéz a nem látó embereknek beilleszkedni és bizonyítani azt, hogy mennyire képesek helytállni önállóan is, szembeszállni az előitéletekkel, pont annyira nehéz ez visszafelé is a látóknak. Bizony személyesen is voltak már rossz tapasztalataim, amikor egy segítő gesztust durván visszautasítottak, és úgy gondolom aki nem lát, talán nem kellene általánosítania. A segítő közeledést meg kellene tanulni elfogadni. Nem mindent a sajnálkozás generál! Konkrétan a látás sérült embereket szerintem legtöbb látó ember tiszteli, mert képességeik magasan felette állnak az átlag emberének. Szeretettel olvastalak: Anna :)) |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 01:29 pm) Comment: "Nem mindent a sajnálkozás generál! Konkrétan a látás sérült embereket szerintem legtöbb látó ember tiszteli, mert képességeik magasan felette állnak az átlag emberének"
Cila kedves, ez durva közhely. Miért lennénk mi megáldva jobb képességekkel, mint az átlag? Ez éppenolyan butaság, mint mikor számtalanszor mondták a vakvezetőkutyámra, hogy okosabb, mint sok ember. Általánosságban egyik sem igaz és logikátlan is. Miért lennének jobbak az adotságai annak, aki bizonyos fogyatékossággal született? Ami pedig a saját tapasztalatodat illeti a segítés kudarcáról, az illető egy bunkó paraszt volt, ahogy az a másik vak is bunkó, aki elhiteti a látó nővel, hogy mi úgy ismerkedünk, hogy megtapogatjuk a másikat. Undorító mindkettő. Aligha örülne a szomszéd Jani, ha én a feleségével úgy ismerkedtem volna meg, hogy végigtapogatom, miközben már húsz éve ismerjük egymást. Cila kedves, hány vers szól arról, aki nem lát az állandó sötétben van? Írják, akik látnak. Én pedig tudom és más is tudhatja, ha elgondolkodik, a sötétet is látni kell. Én semmit nem látok, tehát sötétet sem. Más kérdés, hogy rendelkezem bizonyos képességekkel, történetesen jó műszaki érzékem van, de ez aligha húzható általánosan a vakokra. A hallásunk sem jobb egy grammal sem. Na jó nem folytatom, de köszönöm a véleményedet és külön, hogy elnyerte tetszésedet az írásom..
|
|
|
|
|
Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 01-08-2013 @ 04:04 pm) Comment: Kedves örökké zsörtölődő Miki! Félremagyarázni mindent lehet, én is meg tudnám tenni a válaszoddal. Azzal, hogy azt írtam a "képességeik magasan felette állnak az átlag emberének", tökéletesen igazat írtam. Egy vak embernek rengeteg információt kell fejben tartania, pillanatok alatt reagálnia és ezekből kiválasztania a legmegfelelőbbet, hogy a különböző hétköznapi élethelyzetekre megfelelően tudjon reagálni, ezzel állandó döntéseket hozva úgy, hogy a fizikai adottság korlátozva van a látás terén. Megnézném én magamat, mi is lenne a hatalmas okosságommal, ha meg kellene keresnem a házamban egy előző nap letett bármit... és sorolhatnám... Emlékszel? Ahogy hibátlanul irányítottál, tökéletes GPS-ként :)) amikor a kötözésekre jártam, és eltévedtem? Sokat beszélgettünk is, és tisztában vagyok a képességeiddel, amelyek nem átlagosak, ezt nyugodtan elhiheted nekem. Elfogadom, hogy a vakok sem egyforma képességűek, vannak közöttük biztos kevésbé okosak, de ez így van a látókkal is. Igazad van abban, hogy sok mindent nem tudunk elképzelni sem, honnan is tudnánk. De Te is fogadd el azt, hogy a másik ember felé irányuló tiszteletben "normáliséknál" nem befolyásoló tényező a látás. :))) |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 05:29 pm) Comment: Cila-Cila, te akartad. Kétségtelen, egy vak embernek sokkal több mindent kéne fejben tartania, mint annak, aki lát. Csakhát az élet igazolja a képességek egyreinkább híján vannak. A fiatalok jelentősrésze koraszülöttként veszítette el a látását. A legtöbben megjárják csecsemőkorban az inkubátort. Magyarul, halmozottan fogyatékosok. Budapesten van a vakokintézete, ahol a mi időnkben 275 gyerek közül alig tíz százalék volt a halmozottan fogyatékos. Ez ma hasonló létszám esetében már meghaladja a 75 százalékot. Persze, hogy jól emlékszem a navigálásaimra, ám, mostanság általában egy vakot meg kell arra tanítani, hogy eltaláljon az otthonától a munkahelyére, ha egyáltalán van munkahelye. Vagyunk és főleg voltunk jónéhányan, akik képesek voltunk önmagunkat átlag fölé fejleszteni. Hidd el nekem, az átlag mai fiatal vak csodálkozik azon, hogy én a Gyöngyi mellett ülök az autóban és bárhova elnavigálom. Hogy kétszer építkeztem nulláról életem során. Nem ez a tipikus vak. Amit pedig az empatikus látókról írtál, elszomorítalak, bár számomra igazán szomorú, a 68 évem alatt hat olyan empatikus személlyel találkoztam a fogyatékosságommal kapcsolatban, mint te vagy. Légy büszke rá, mert ebbe beszámolhattam volna a rokonságomat, akik bizony nem voltak és nincsenek empatikusak. Olvashattad ennek az írásomnak az első felében. Az bizony keményen a saját gyerekkorom. Tudod Cila, fényezhetjük mi a dolgokat itten, de én naponta nézek szembe a tényekkel, mikor a szomszédom nem kér meg engemet, hogy egy szekrényt segítsek átvinni egy másik helyiségbe, merthát én nem látok. Ugyanakkor tudja, látja a saját szemeivel mikor fűrészgépet használok az udvaron és tudod jól, zongorista vagyok, megvan minden ujjam. Te mondod az elméletet, én pedig élem a gyakorlatot. Engemet tagadott meg az anyám a testvéremmel szemben. Más kérdés, aztán bebizonyítottam, hogy többrevittem, mint a testvérem. |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-08-2013 @ 05:34 pm) Comment: Cila, egy fontos dolgot kifelejtettem. A történetemben a vak jogász vörösdiplomával végzett a hatvanasévekben és bizony hiába talált magának egy látótársat a lány szülei nem fogadták őt el, mert vak és valóban végzett magával, nem a fantázia szüleménye. Jobban áll nekem a humor, mert nem kell foglalkoznom azzal, életem során mennyi megaláztatásban volt részem. Ma már lényegében nincsen. Megismétlem Cila, ez a gyakorlat, amit pedig te mondsz az elmélet. Engemet igenis koldusnak akartak nevelni. Megjegyzem, tele van Budapest vak koldusokkal. |
|
|
|
|
Hozzászóló: stefanicus (Ideje: 01-08-2013 @ 08:01 pm) Comment: Hello Miki.
Köszöntelek ,mint mindig,most is örömmel olvastalak téged , olyan hitelesen és nagyszerüen irsz. A téma nagyon nehéz,alázatot , fegyelmet igénylö,de mondhatom nyugodt szivvel ,Te profi modon remekül oldottad meg ezt itt .Gratulálok . üdv.stefanicus |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-09-2013 @ 12:34 am) Comment: Szia, István! Már elnézést, hogy a magyar formulát választom, remélem ezzel nem sértelek meg. Ritkán találkozom itt a listán ilyen régi motorosokkal. Én eredetiben 2005 óta járulok hozzá, hol pozitívan, hol negatívan a lista színvonalához. Jól indul a napom a dicséreted által, merthogy nekem éjfél után közvetlenül van a reggel. Az írás terén nem vagyok profi, de a vázolt életutat tekintve, feltétlenül, hiszen oroszlánrészét magam is megélhettem. Igaz, maga a történet közel ötven évvel előbbi és az is igaz, ma már némileg felvilágosultabb a társadalom, de összességében minden fogyatékos életét végigkíséri jobb esetben a sajnálat, rosszabban pedig a szánalom. Én azokat az embereket vagyok képtelen megérteni, akik saját szemükkel tapasztalják mikre vagyunk képesek, majd a legközelebbi alkalommal minden kezdődik előlről. Tudod, egyetlen pici példa: a nyáron villanytszereltem a garázsunkba konnektorral és alternatív több áramkörös világítással. Az egyik szomszédomnak megmutattam, csodálkozott, hogy csináltam meg, dehát ez eddig természetes. Ám a következő héten ugyanez a szomszédom becsengetett hozzánk és akkor azon csodálkozott el, hogy simán megtalálom az udvaron a kaput és még a zárat is rajta. Na ezt a viszonyulást nem tudom értelmezni. Köszönöm a látogatásodat: Miki |
|
|
|
|
Hozzászóló: naiva (Ideje: 01-11-2013 @ 10:40 pm) Comment: Kedves Miki! Köszönöm az élményt, amit írásod nyújtott! Gördülékeny, olvasmányos, egy percre sem lankad a figyelem. Bensőséges, és az, hogy az élet írta, még emeli értékét. És persze, hogy én is bőgtem a végén.... Gratulálok, nagyon jól írsz! Szeretettel: Zsuzsi |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-12-2013 @ 03:58 am) Comment: Zsuzsi kedves, kézcsókom neked abból az alkalomból, hogy először olvasod írásomat. Jólesnek a dicsérő szavaid. Ami kimaradt az írásból, hogy a hölgy a mai napig nem ment férjhez. Szívében őrzi néhai szerelme emlékét. A közös lányuk pedig egyetemitanár lett és sajnálja, hogy az édesapját csak fényképről ismerheti. Köszönöm a látogatásodat: Miki |
|
|
|
|
Hozzászóló: lena1 (Ideje: 01-14-2013 @ 03:49 pm) Comment: Kedves Miki, könnyes szemmel olvastam ezt a szomorúan is gyönyörű élettörténetet.
Szívből gratulálok szívszorító írásodhoz.
Szeretettel.
Lena |
|
|
|
|
Hozzászóló: Vegh_Miki_Mikusz (Ideje: 01-15-2013 @ 12:31 am) Comment: Lena kedves, köszönöm felmagasztaló szavaidat. A történet 40 éves, de máig hat rám a tragédia. |
|
|
|
|
|