Egyszer majd arra ébredsz, hogy hűvös surrogássá váltál, és a beteljesedés érzete tölt el, mert ez maga a szépség, maga az élet.
 
És emlékszel még a fogantatásra, a szövőgépek csattogó zajára, ahogyan a bordó és arany szálakat egymásba öltik, keverik, színeden-fonákodon folyondárként tekergőző keleti minták jelennek meg, mint valami motívumokba írt, de még megfejtésre váró sugallat, mint ritmikus jelképözön, amihez nincs kulcs, kód.

És már megfogalmazottan, súlyosan hullasz alá a várakozó szemek kereszttüzében, és íme, az első, áhítatos érintés, egy tenyér simítása, a kölcsönös borzongás, a kölcsönös büszkeség, hogy elképzelések, tervek nyomán, engedelmes textilszálak és készséges gépek közreműködésével pazar brokáttá testesültél.
 
És mert feledni akarod, hát feleded a bálák kínzó, fojtó szorítását, a sötét boltok fülledt alsó polcait, a durva, vastag szövetek társaságát, csak az álomra emlékezel: tágas termek, magas ablakok, rézsútos napfény-ölelés, vagy ahogy lebbenve keringőzöl a széllel.
 
Aztán térbe-helyzetbe kerülsz, ó, de ez nem az álombeli, megalázón az ágy tapadását érzed, a rücskös buklé-bevonatra terítenek, sikoltanál, de csak surrogásra telik, akármi mást, egy párnát is szívesebben átölelnél.
 
Aztán mégis megadón kinyújtózol, mert vigaszcsókját dobja rád az ablakon betűző nap, s társadul szegődik a mohaszín bársony faliszőnyeg. És berzenkedve bár, de elfogadod a test érintését, forgolódását, éjjel mindig ugyanazét, nappal másokét is, akik szövetekkel, vásznakkal ismertetnek meg, súlyosan vagy könnyedén nehezednek rád, csak úgy vannak vagy izegnek-mozognak, és megtanulod várni a percet, amikor egyszerre két testet ölelhetsz körül, mintha az álmodott bársony érintene, és a térdek, könyökök, ágyékok beléd nyomódnak, és mert duplán vagy hajtva, önmagadon csusszansz, forrósodsz, mint ők, lassú tengerhullámzásban vagy őserdei kongaritmusban, és gyönyörük csúcsán felhorgadsz te is, nagy bordó-arany síkossággá, baldachinná, léggömbbé válsz, súlytalan krepdesinként lebegsz a Niagara fölött, majd zuhanás a zöldbe, a földbe, titokzatos alagút kanyarokkal, aztán felragyog megint fényed, gyönyör-gyöngyök, parázs-izzás, mézcsurranás.
 
És kisimult homlok tapad rád, és téged is lesimítanak, és lustán nyújtózol, nem vonzanak már tágas terek, ablakok, a játék a széllel, mert megérted: benned a kulcs, a kód, te vagy önmagad jele és jelentése, a válasz, a teljesség, a megélt darabnyi élet.
 
És nem riasztanak már kopások, szakadások, csak így érintsen még ez a kéz, csak ez az arc föléd hajoljon, neked suttogja rekedten, cinkosan-vádlón: - Mohó vagy, nagyon mohó...