A szeretetéhség kísért fagyos
ünnepek után, a szép szavak
szülnek tükörképeket, ablakod
belepték árnyleplek, érzelmek
libbennek függönylelkek rojtjai
között fénysugallat útján az
utcára üvöltő villogó akaratra.
Legyen forró a kebled, egy kicsi szívnek.
Álmodjad a szomorúság bénító
sötét leplét, vagy nyiss ablakot
a fénylepkék éjjeli táncának,
hogy bekopoghasson a bánatöröm
abban a fekete éjben, egy ünnepi
álmodban, a nyitott szépségekért.
Amikor beüvölt bármely bűnünk
a rend iránti követelményeként,
a megfelelőségünk mihaszna.
Hová sincs semmilyeként, a hitt szeretet
csak rakja egymásra az állandóan változó
világképünket, akkor azok fordítottja
mégis mért nem szép?
Hiszen az ébredés másnap, hogyan is legyen
ha nem másként, miként fájdalmasan szép?
Szeged, 2013. 01. 08. |