Találkozás.

Elmúlt sok év, s nem láttalak. Emléked élt csupán a szívemben. Fiatal voltam, s oly mohó, azt hittem minden jár nekem. Meg is szereztem aki kellett. Nem néztem családot, gyereket csak mentem a szerelem ösvényén. S ez akkor, hozzád vezetett.
Gyönyörű nyár volt, a fákon madarak daloltak, a kertekben nyílott ezer színű virág. S mi jártuk az ország utjait, csodáltuk a fenyveseket, réteket.
Kis szállodákba éltük ki vágyaink tüzét. Így telt el pár év.
Boldogok voltunk.
Azt hittük így marad mindig. De az élet közbe szólt. Talán mert bűn volt a kapcsolatunk.
Miklós felesége megbetegedett. Sajnos már későn ment orvoshoz, s nem sok időt jósoltak neki. Ez összetört mindent.
Mint tükör darabjai, úgy hullott szét a szerelmünk. Még néha találkoztunk, de ez már nem az a felhőtlen játék volt mit eddig játszottunk.
Mind a ketten éreztük, vége.
Az ő gondolatai sem nálam jártak, én sem tudtam átadni magam neki. Kikellet mondani a búcsú szót. De még nem voltunk készen rá.
Nem tudtam elképzelni hogyan lesz nélküle. Mégis éreztem nekem kell lépnem. Ő nem fog szólni, de felőrli a kettősség ami eddig ment.
Már nem az a bohém fickó volt. Minden másnap vitte a feleségét a kórházba, aztán rohant hozzám.
Egyik este aztán eljött az idő, kértem pihentessük a kapcsolatunkat. Nem szólt csak nézett, torkom a sírás szorongatta. Lehajtotta a fejét s annyit szólt.
- Menj...legyél boldog.
Nem értette meg, nekem is éppen úgy fáj a válás. Azt hitte meguntam a röpke perceket a lopott csókokat.
Pedig ez más volt... Neki már a felesége mellet volt a helye. Letettem a szoba kulcsát s elindultam a lépcsőházba. Felállt, szeme könnyben úszott.
- Köszönöm
Ennyi volt. Rohantam mint az őrült lefelé, féltem visszafordulok. A kocsiban már nem volt erőm tartani magam. Annyi év boldogsága hová tünt...
Elköltöztem a városból. Nem bírtam nézni a fájdalmát, felesége nem értette miért megyek el ha bejönnek a kórházba. De menni kellett.
Most mikor ennyi év után újra találkoztunk, csak álltunk némán, szó nem hagyta el az ajkunkat.
Keze felém nyúlt hívogatón, s én szálltam karjaiba mint szédült madár. Nem múlt el soha az érzés mi hozzá fűzött. Ez a találkozás bebizonyította számomra mit is jelentett ő nekem…
Semmit, csupán az életem.

Kandrács Róza