-Eressz el, te idióta – kiabálta kétségbeesve Emma – hallod, eressz el!
Robi úgy röhögcsélt, mint aki bekattant, és igyekezett valahogy kibillenteni a lányt az egyensúlyából. Az arca teljesen eltorzult a felindulástól, mondjuk eddig sem volt éppen a szépség mintaképe: a pia nem tesz jót neki. Pete a közeli pad mellett üldögélt a földon, futó pillantást vetett a félig üres vodkásüveg felé, amit Robi gondosan biztonságba helyezett egy farönkre. Ez a mai harmadik üveg.
-Robi, kérlek, ne bánts.. – nyöszörögte Emma, miközben a fiú egyik kezével a nadrágját próbálta kigombolni, a másikkal meg igyekezett lefogni a kapálózó lányt.
-Gyere már Pete, és fogd le!
Pete elbódult a piától. Az események távolból, halkan, érdekesen visszhangozva jutottak el hozzá, mintha egy hatalmas buborékban lenne. Lassan, hullámokban áradt felé Emma hangjából a rémület.
-Robi, eressz el, kérlek szépen, eressz el, ne bánts – ismételgette Emma a könnyeitől fuldokolva, hol kiabálva, hol suttogva, mint egy bizarr imát.Hopsz, a havernak sikerült kifeszítenie a lány karjait a feje fölött, így annak mozgástere leszűkült. Egy mozdulattal kettétépte a lány mellén az inget, a gombok szerte repkedtek – öregem, akár a filmekben! Most lassan mozgó képkockákként érzékelte Pete a történteket. Emmán halványsárga, fényes anyagú melltartó van – hogy is mondják… push up, asszem, push up, és szilikonpánt, asszem, push up, zakatolt az agyában, mert képtelen volt feldolgozni, hogy a barátja épp most erőszakol meg valakit.
-Pont nekem ne tennéd szét a lábad? – bődült el Robi, mert a lánynak sikerült valahogy a karjába marnia.
-Nem voltam még senkivel, te állat! És nem akarom, felfogtad?
Pete legnagyobb bánatára a buborék eltűnt. Nagyon lassan kezdte felfogni, hogy mi történik, és közben az egész filmbéli jelenet visszaminősült a valósággá, aminek ő is részese. Pánik fogta el, és meglepő gyorsasággal feltápászkodott. Az istenit! A jó kurva életbe!
Emmának fogytán volt az ereje a mattrészeg, de így is erős Robival szemben, amikor Petenek hirtelen bevillant, mit kell tennie. Felkapta a félig teli piásüveget, és teljes erejéből fejbe vágta vele a fiút. Érezte, hogy az ütés megcsúszott, de a kívánt hatást így is elérte vele: részeg haverja krumpliszsákként hanyatlott a földre. Hitetlenkedve nézte egy percig, igazából nem mert megfordulni, csak hallotta, hogy a lány zokog, a kurva életbe, csak oda kell menni, és tenni kell valamit. Odafordult a lányhoz. Emma elég szánalmas látványt nyújtott, görnyedten ácsorgott, sírt, és ő átölelte. Ettől aztán úgy megijedt, hogy a szíve majdnem kiugrott a torkán, de mikor el akarta engedni, a lány belékapaszkodott. Így álltak egy darabig, amíg Emma kicsit megnyugodott. Ha valaki látta volna őket, az elég gáz lett volna, de jó is volt, mert azt érezte, valaki rá van utalva.
-Ne sírj – mondta, csak hogy mondjon valamit, és kisimított egy tincset a lány szeme elől. Felnőttnek érezte magát.
-Érted tud jönni valaki? Felhívjuk a szüleidet?
-Ne – mondta gyorsan Emma, és megint sírni kezdett.
-Jó. Semmi baj. – mondta, a lányt vagy inkább magát nyugtatva. -Hazakísérlek, ok? A lány hálásan bólintott.
Pete zavartan pillantott Emma ingére, amit ő két kézzel próbált összefogni magán.
-Figyi, vedd fel a pulcsimat. Már elég hideg van.
Lassan mentek egymás mellett, némi távolságot tartva. Nem szóltak. Pete egyszer-kétszer lopva a lányra nézett, de nem tudott mit mondani. Úgy érezte, csakis valami hülyeség jönne ki a száján, szóval inkább befogta. Emmáék háza a park mellett volt, kicsit távolabb az utca többi házától. Az ajtó előtt ott ücsörgött II. Károly, a macska, bebocsátásra várva. Hallotta egyszer a lányt II. Károlyról beszélni a barátnőivel. A dög percekig képes két lábon állni, hogy kilásson a hátsó ajtó üvegén.
-Köszönöm – mondta halkan a lány, és már el is tűnt, mielőtt ő válaszolhatott volna.
Micsoda egy elcseszett péntek este…
A szombat nem akart elmúlni. Már minden otthoni dolgot megcsinált, nem maradt más hátra, mint hogy elmenjen a Buszba. Ez egy kocsma, ahol nem firtatták, ki hány éves, és a nevét onnan kapta, hogy a tulaj a régi pályaudvar egyik romos épületét alakította át egy eléggé lepukkant késdobálóvá. A piások keménymagján kívül biztos lesz ott egy-két arc, szóval tuti a jó hangulat. Eszébe jutott, hogy nehogy az idióta Robi is ott lógjon. Nem igazán kellene összefutniuk, mert az irtó cinkes lenne.
De Murphy törvénye megint bejött. Ott jön szemközt ez az idióta. Hát ez remek, egyszerűen nem lehet már kitérni, az meg tök gáz, ha csak úgy szó nélkül elmennek egymás mellett. Pete lehajtott fejjel igyekezett elhitetni, hogy gondolataiba mélyedve még nem vette észre a havert, persze tudta, hogy a másik tudja, hogy ő tudja, hogy… ááá.
-Helló – bökte oda, mikor egymás mellé értek, és kelletlenül egymásra néztek.
-Szia, Pete – furcsa hangon, túl gyorsan jött a válasz.
A tag elég szarul festett. Sápadt volt és esetlennek látszott. Igazából nem néztek egymás szemébe, mégis tudták, hogy a tegnapi este volt az utolsó alkalom, mikor együtt lógtak.
-Figyi Pete, én… - Robi zavartan turkált a hajában, és egészében úgy festett, mint a ma született bárány. Maga sem értette miért, ezen rohadtul dühbe gurult.
-Hagyjuk.
-Én… kösz, hogy megtetted. Tudod… hogy leütöttél.
Pete-nek erre nevethetnékje támadt, ezért nem szólt semmit, csak továbbment. Öregem, ilyen a világon nincs!
A vasárnap csigalassússággal vánszorgott, és ebéd után majdnem felhívta Emmáékat. A mobilszámát nem tudta, és nem akart kérdezősködni, viszont megtalálta őket a teleonkönyvben. Aztán mégsem tette, mert belegondolt, hogy valószínűleg úgyis az anyja venné fel a telefont, vagy ami még rosszabb, az apja, és akkor mit mondjon. Nem is járnak egy osztályba, és biztos kérdezgetnék Emmát, hogy ki a franc hívogatja vasárnap délután. Pedig csak szeretné tudni, hogy jól van-e, de hát nyilván igen, valószínűleg elmondta otthon, hogy mi történt, akkor pedig inkább meg kéne húznia magát, hiszen ő is ott volt…
Hétfőn a nagyszünetben elbóklászott az Emmáék osztályterme felé, de hiába nyújtogatta a nyakát, sehol nem látta bent a lányt. Biztos elment a büfébe, vagy a budiba vagy ki tudja. Jaj, de ott van Bo, az rendes csaj.
-Hé, te Bo, gyere csak egy kicsit!
Az aprócska lány három barátnőjével trécselt a tábla mellett, egy fejjel alacsonyabb volt mindegyiknél. Mindenki Bo-nak hívta, még a tanárok is.
-Mi van Pete, mi kéne? – kiáltotta a lány.
-Gyere már ide, kérdezni akarok valamit. - Nem akart bemenni a terembe.
-Na mi van? – sétált oda lassan a lány. - Jó régen láttalak már a klubban.
-Ja, igen, nem érek rá. Te figyelj, nem tudod, hol van Emma? Beszélnem kéne vele.
-Atyám, mit akarsz attól a luvnyától? - röhigcsélt Bo. - Ma nem jött suliba.
-A fenébe…
-Ez van. – mondta a lány, és már ott sem volt.
Estefelé lenézett a Buszba. Hétköznap nem szokott kocsmázni, így meglepte a „törzsközönség”. Szinte senkit nem ismert, még látásból sem. Leült az ajtó mellé, egy kétszemélyes kis asztalhoz, a megszokott helyén most három munkásruhában feszítő arc vedelt. A top sör és feles volt náluk, az látszott az előttük felhalmozódott poharak és korsók kavalkádjából. Csendben üldögéltek, tagjaikon látszott a kimerültség, arcukon meg a kiábrándultság. Öcsém, azért valahogy el kellene kerülni, hogy ő is ilyen lepukkant tag legyen egyszer!
Persze sejtette ő, hogy a szülei már lezsíroztak neki egy helyet az apja egyik haverjának az üzleti iskolájában „ha minden kötél szakad” – ahogy apja fogalmazott. Legalábbis volt náluk egyszer az öreg fószer, és miután elment, az anyja olyan üdvözült arccal pakolta a mosogatnivalót a gépbe, mint amilyen arccal a haldoklók súgják a gyerekük fülébe az angol regényekben: „boldogan halok meg, mert te már jó kezekben vagy, fiam”. Röhej. Addig persze még túl kell esni az érettségin…
Másnap reggel hirtelen ötlettől vezérelve a park felé vette az irányt. Mászkált egy kicsit a tó körül, aztán órájára nézve látta, hogy már rég lekéste az első órát, szóval el is dőlt a nap. A kis boltban vett egy sört, meg sajtos tallért, és megreggelizett. Tök jó idő volt, gyerekes anyák megindultak a babakocsikkal meg kutyákkal sétálni, jönni-menni. Volt egypár lógós is rajta kívül, egy elsős csávót megismert, meg ott volt az egyik szomszéd csaj is, na őt igyekezett elkerülni…
Aztán egy félreeső padon meglátta Emmát. Tehát ő is hiányzik. Tegnap azt hitte, hogy a történtek miatt hiányzik, de akkor nyilván a szülei nem engednék, hogy itt korzózzon. Odament, hogy megnézze, mit csinál, de a lány csak meredt maga elé.
-Hát te? –kérdezte nem túl kreatívan. Hát te… remek…
A lány egy pillanatra felnézett, majd megint a földet bámulta.
-Szia – mondta végül.
Hát, mit lehetne mondani. Leült ő is, tisztes távolban, a pad másik végére. Kibaszott kínos tud lenni a csönd.
-Minden oké veled? - Emma sokáig hallgatott, a haja az arcába lógott, és olyan picinek látszott.
-Nem tudom. – mondta végül. Ezen elcsodálkozott, de végül úgy találta, hogy ennél nincs is pontosabb válasz.
-Apádék még nem tudják, ugye? - Durcás kifejezés futott át Emma arcán, nem is kellett semmit mondania.
Ültek egy darabig csendben megint. Lehet, hogy tényleg nem kellene ezt a témát feszegetni, végül is mi köze van hozzá. Aztán rögtön az jutott eszébe, hogy sajnos van köze hozzá.
-A szüleim semmit nem tudnak rólam. – mondta kicsit békülékenyebb hangulatban a lány. – Nem kérdeznek semmit, nem mondanak semmit, nem tiltanak semmit. Azt mondják, nem korlátoznak, mert így önálló személyiség leszek. – kis irónia volt a hangjában.
-Aha… Hát, az én szüleim mindenbe beleszólnak. Most nagyon rá vannak cuppanva az érettségi témára, tudod. Mondjuk a továbbtanulás le van zsírozva, szóval nem aggódom.
-Az jó – bólogatott Emma. - Én még nem döntöttem el semmit. Az edző nagyon biztat, szerinte van esélyem bekerülni tesi szakra. Ha ő mondja, el is hiszem. Nagyon ért a felkészítéshez, és eléggé ismer engem. De azért izgulok, tudod, hogy van.
Megint hallgattak egy darabig. Egy fiatal anyuka sétált el előttük a sétányon, egy babakocsiban ikreket tolt, utánuk kb. 10 méterrel pedig egy 2-3 éves kisfiú toporzékolt, hisztizett valamiért. A nő ügyet sem vetve rá lassan továbbhaladt. A közelben mindenki felfigyelt a különös menetre, Pete és Emma gúnyosan összenézett.
-Van egy kis sajtos tallérom, kérsz?
-Aha. Nem is ettem még semmit. - mondta a lány, halvány mosollyal. Kivett hármat a zacskóból, egérfogaival lassan ropogtatni kezdte az egyiket. – Hú, jó régen ettem ilyet!
Pete frankón büszkeséget érzett egy pillanatra, végülis övé az a tallér, témát viszont nem nagyon talált. Laza téma kellene, csak semmi para, mert most úgy érezte, a lány kicsit felengedett.
A padjuk mögött, a sövényen túl most távoli beszélgetés hangjai hallatszottak. Közeledtek az ösvényen.
-Nem érek rá csajozni, a mostani hétvége kilőve. A jövő héten talán el tudok szabadulni, na akkor majd bepótlom az elmaradást.
Pete felismerte a hangot, ez a takonypóc Márk volt, egy osztályba járnak, de talán ha öt mondatot váltottak eddig.
- Te tudod, Márki fiú, de nem tudod, mit hagysz ki!
Pete minden idegszála megfeszült, és meglepve érezte, hogy egyszerűen megfagy körülötte a levegő. A másik tag Robi volt. Nem talált jobb helyet magának, idejött rontani a levegőt.
Ahogy közelebb értek, egyre tisztábban lehetett hallani a hangjukat, és Pete nem mert Emmára nézni.
-Öcsém, most hétvégén is nagyon tuti volt. Hallod, két csajt is meghúztam. – Pete látta maga előtt, ahogy Robi öntelten vigyorog. Megnyalta kiszáradt szája szélét.
-Na meséljen, mester! Az egyik gondolom az elsős zakkant lány volt, de az nem számít. És ki a másik szerencsés?
Ez a hülye úgy vihog, mint egy lány. Pete utálkozva hallgatta osztálytársa röhincselését, és közben nagyon rossz érzése támadt. Öntudatlanul a lélegzetét is visszatartotta, de a sövény mögött mindkét fiú elcsendesedett, és valaki kinyitott egy doboz sört. Már majdnem megkönnyebbült, hiszen továbbmennek, de akkor, igaz már távolabbról, Robi csak kimondta:
-Tudod, ki volt a másik? Az a negyedikes szőke picsa, a c-be jár. Emma. Nagggyon kis tuti a csaj!
Pete-nek ökölbe szorult a keze, és a szívverése a dobhártyáján visszhangzott. Nem figyelt rá, mit vihogott válaszul a másik, nem is hallott már semmit. Ez a rohadt féreg ilyet bírt hazudni!
Nagyot lélegzett, összeszedte magát, és Emmára nézett. A lánynak még mindig ott volt a kezében az egyik tallér, három ujja között úgy tartotta, mint egy apró legyezőt. Sírt.
Csütörtökön reggel Pápai tanár úr egykedvűen nyitott be az iskola kapuján. Végighaladt a baloldali hosszú folyosón, el az öltözők mellett, majd a tornatermen keresztül benyitott egy kisebb folyosóra, innen nyílt, a szertár és a „tesitanári”, ahogy a diákok nevezték. A folyosón, végig a falak mentén keskeny szekrénykékben ott sorakoztak az iskola büszkeségei, az a rengeteg serleg, érem és oklevél, amelyet a tesisek nyertek az elmúlt huszonöt évben, bizony, az utóbbi tíz évben az ő vezetésével. Hozzá tartoztak ugyanis az úgynevezett emelt csoportok, vagyis a tehetségesebb diákok.
Éppen azon gondolkodott, hogy a tizedikes lányok közül kiket kellene nevezni az idei gimnasztika versenyre, mikor csodálkozva vette észre, hogy nincs egyedül. A szertár mellett egy fiú ácsorgott. Láthatóan belemerült az egyik szekrény tartalmának nézegetésébe, mert összerezzent, mikor Pápai becsukta maga mögött az ajtót. Zavartan toporgott, közelebb lépett, halkan köszönt.
Jó reggelt kívánok! – válaszolt a tanár, közben igyekezett magában azonosítani a srácot, derengett is neki valahonnan, de nyilván nem tartozott az élvonalba, különben tudná a nevét. Mindenesetre érdeklődve várt egy pillanatot, de a fiú nem tett semmit.
A „tesitanáriban” az ismerős, számára olyan kedves illat fogadta: izzadság, krétapor, izomlazító krém szaga keveredett a citromos illatosítóval, amit időtlen idők óta használt. Táskáját a fal melletti székre dobta, utcai bőrcipőjét kényelmes teremcipőre cserélte, és éppen nekilátott a szokásos sportújság áttanulmányozásának, amikor valaki halkan megkocogtatta az ajtóüveget.
Kicsit bosszúsan állt fel az újság mellől. Reggelente azért jön be korábban, hogy nyugodtan átnézhesse az aktuális sporteredményeket, de mindig akad egy hasfájós, aki csip-csup ügyekkel nyaggatja.
Az ajtóban az előbbi fiú állt, komolynak és fáradtnak látszott.
-Jó reggelt kívánok! Az egyik tanítványával kapcsolatban szeretnék beszélni a tanár úrral.
-Miről van szó? – kérdezte félig kelletlenül, félig meglepetten.
-Hát, segítségre lenne szüksége, de nem mer, vagyis azt hiszem, nem tudja, kihez forduljon.
-Na gyere, és mondj el mindent – szólt beletörődve, és betessékelte a fiút. Ez a nap is jól kezdődik! |
