„Haragba lettem a világgal,
de a világ észre se vette,
hogy rajtam tölti ki, mindazt,
ami a belsejét emésztette.”

------

Halványkék ég figyel,
lelkem szálait bogozza ki
vagy be… már tök mindegy.

Kővé dermedve ülök,
ezernyi Gorgó körülöttem,
s még csak pajzsom sincs.

Én vagyok a fűz,
mi átöleli a baltát,
ami testébe mart.
És én vagyok,
ki esernyő nélkül,
állja a viharokat.

S ím, a völgy, mi csodára várt,
a pusztulás szélére került,
mert a sötétség után jövő villámok,
kitépték testéből a nyugalmat
és a szürkülő jövőt.

----

De nem vagyok szomorú,
nem vagyok semmi,
csak egy apró, halványzöld kavics,
mi elmerült a Duna vízében,
gondolatok és érzelmek nélkül.