Kedves Olvasó!

Ennek a versnek az ötlete, az egyik tradíciós Zürichi Magyar Bálon jött, amikor egyedül ülve az asztalnál, néztem a parketten az ünneplő estélyi ruhákban öltözött fiatal, és a már inkább az évekbe jött hölgyeket, amint a szűk szmokingban szenvedő párjaikkal táncolni próbáltak. Mivel sokat közülük a „normális” hétkönapokban is ismertem, érdekesnek találtam e verset is két formában megírni.

Az elsőt, A kikötő- népiesen, azt eléggé közvetlenül, prózaibban, szóval hétköznapiasabban, népiesebben írtam meg.

Utána a másodikat, A kikötő – finoman, inkább sejtelmesebben, líraibban, nem olyan szókimondóan, hanem egy kicsit „becsomagolva”írtam.

Próbáltam egy kicsit a szavakkal játszani, kíváncsi vagyok, kinek melyik tettszett jobban.

A kikötő-népiessen

Az évek lassan elmúlnak már fejed felett
még szerelmesen táncolsz a feleségeddel,
régi emlékek törnek fel a maszka mögött
és harcolnak még most is a fájó szíveddel.

A terem az tele van idősebb párokkal
némelyikük már nehezen rakja a lábát,
idős asszonyok színes estélyi ruhákban
selyem sálak takarják le a ráncos vállát.

A parkett közepén egy mesebeli menyecske
egy fiatal szépség, a meglett asszonyok mellett,
alakja olyan karcsú, mint egy szép partifecske
bécsi keringőt táncolja mint a „hattyú-balett”.

A férfi valamit a fiatal szépség fülébe súg
a hosszú ruháját fogva lassan elindul,
a teremben hirtelen egy halk morajlás zúg
és minden férfi tekintete utána fordul.

Te bámulva nézed mi is történik körülötted
mennél utána, de a feleségeddel tovább táncolsz,
életedet már nagyon régen őhozzá kötötted
és már réges-régen nem vagy egy jó kötéltáncos.

Lassan belefáradsz a fárasztó táncokba
leülve megelégszel egy pohár vörös borral,
rájössz, sima arcod eltűnt már a ráncokba
vágyaid maradtak, s nem haladtak a korral.


A kikötő-finoman

A nap lassan elmerül a tenger vizében
hullámok mintha szerelmesen simogatnák,
régi emlékek törnek az ember szívére
elfoglalják vadul mint idegen katonák.

A kikötő tömve lehorgonyzott hajókkal
némelyiken látszik az idő rozsdás foga,
a színesen lebegő tarka kis zászlókkal
sokról már rég lekopott a fiatal kora.

Van még a vízen egy gyönyörű Luxus hajó
mint a fehér táltos, az igás lovak mellett,
a hajón egy varázslatosan szép zene szól
és a lágy esti szél egy fehér szoknyát lenget.

A kapitány halkan kiadja a parancsot
legénysége szó nélkül felhúzza a horgonyt,
a kis hajó csendesen elhagyja a partot
mint a lemenő nap, otthagyja az alkonyt.

Te csak állsz és nézed a távolodó hajót
integetned szabad de vele már nem mehetsz,
kikötőhöz oda van láncolva a hajód
a lánc az nagyon vastag, szabadon nem ereszt.

Lassan a kikötőre leszáll az éjszaka
szívedbe végre minden újra lecsendesül,
rájössz, elmúlt már életednek az évszaka
és a te kívánságod sem mindig teljesül.