4.

A TÓNÁL

Nagyapa mennydörgő hangjára ébredtem. Ijedten ugrottam ki az ágyamból, és sietségemben majdnem orra is estem, ahogy rohantam lefelé a lépcsőn. Csak amikor meghallottam, miről van szó, akkor nyugodtam meg kissé. Nem emlékeztem rá, mikor volt ennyire dühös a nagyapa. Talán tíz éves koromban hallottam utoljára ennyire kiabálni, de az is egy elbaltázott gól miatt történt, a kedvenc futballcsapatában.

- Előre tudtam, Martha! Előre tudtam, hogy ez lesz! Megint ugyanazt a mesét dörgölik az orrunk alá, mint ’47-ben! – A nagyinak kiabált, aki éppen akkor sétált befelé a nappaliba, mikor leértem.

- Látod, mit műveltél, George? – Kérdezte a nagyi szemrehányóan. – Felébresztetted Miát!

- Bocsánat – motyogta a nagyapa a hintaszékéből, aztán visszasandított az újságjára. A lapon a mai dátum szerepelt. Nahát!

- Már úgyis felvoltam – hazudtam széles mosollyal, csak, hogy a nagyapa ne érezze olyan rosszul magát emiatt. – Mi a gond? – A nagyi csak legyintett, és visszamasírozott a konyhába.

- Csak az, hogy már megint a meteorológiai ballonnal jönnek itt nekem, mint negyvenhétben – morogta a nagyapa ősz, vastag szemöldökét összehúzva, hogy középen majdnem egybeért. – Azt hiszik, az emberek olyan ostobák, hogy másodszor is beveszik ugyanazt a hülyeséget! Hát nem elképesztő?! – Nézett rám, egyetértő válaszra várva.

- De, az… - mondtam, bár még mindig nem igazán tudtam, miről is van szó. Szerencsére a nagyapa magától is kisegített értetlenkedő helyzetemből.

- ’47-ben is ugyanez volt – karattyolta. –amikor Roswellnél lezuhant két csészealj! Ráfogták, hogy csak meteorológiai ballonok voltak. Naná! Meg az az egynéhány holttest is csak ember volt, olyan képtelen külsővel, mint a szürke bőr, a dinnye nagyságú koponya, meg a mandarin méretű csupa fekete szemek! – Kényszerítenem kellett magam, hogy ne nevessek. Velem ellentétben George nagyapa véresen komolyan hitt ezekben a dolgokban. Legalábbis ’47 óta. – Most pedig ugyanezt írják arról az ezüst izéről, szinte szóról szóra! Felháborító! Legalább kitalálhatnának valami újat! – Mérgesen összecsapta a kezében az újságot, és ledobta a dohányzóasztalra. ekkor jött be a nagyi megint.

- Kérlek, ne idegesítsd fel magad túlságosan – nézett szigorúan a nagyapára. – Tudod, hogy az árt a szívednek!

- Ejhhh! – Legyintett a nagyapa, azután kényelmesen hátradőlt a hintaszékében, és lehunyta a szemét. Két perc sem telt bele, horkolás-szerű hangot hallatott. a nagyival összenéztünk, majd halkan felkuncogtunk. Kimentünk a konyhába, én leültem az asztalhoz, és kikaptam a rajta álló kis gyümölcsös kosárkából egy almát. Csendben rágcsálni kezdtem, miközben a nagyit néztem, ahogy sürög-forog, és az ebédet készíti. Valamiféle zöldséges egytálétel volt készülőben, ha jól láttam. Udvariasságból megkérdeztem, segíthetek-e valamit, de ő csak intett, hogy nem kell. mindketten tudtuk, hogy milyen béna vagyok a konyhában, és semmi esetre sem akartam belerondítani az újabb remekművébe, úgyhogy kivonultam inkább a szabad levegőre, miután az almacsutkát komótosan a szemetesbe dobtam.

Kint legalább negyven fok volt – árnyékban. Leültem a lépcsőre, és a távoli sivatag felé néztem. Nem hagyott nyugodni, amit akkor este láttam. Próbáltam visszaemlékezni, milyen is volt az a tárgy. A földbe fúródva valóban olyannak tűnt, mint valami rosszul sikerült, elhagyatott épület. Ám amikor a teherautóknak és a helikoptereknek sikerült együttes erővel kihúzni…

Borzongás futott végig rajtam. Lapos, ovális alakú, ezüstös színű, szélén ablakokkal. Olyan látványt nyújtott ott a sivatagban heverve, mint egy óriási tányér, vagy frizbi. Nagyapának azért egyvalamiben mégiscsak igazat kellett adnom: ez korántsem úgy nézett ki, mint egy meteorológiai ballon. De akkor mi a csuda volt?És miért az éjszaka kellős közepén kellett a katonáknak eltüntetniük?

„Mert titokban csinálták.” – Súgta egy hang. Ránéztem a kezemre. Még most is a bőrömön éreztem a hideg, fémes felületet, ahogy végigsimítottam rajta. Fura, érthetetlen érzés kerített a hatalmába, amikor hozzáértem. Mint amikor…

- Helló, Mia! – Felkaptam a fejem. Billy, a rendőrfőnök állt felettem.

- Helló. Mr. Rayen!

- Nagyapád odabenn van? – Kérdezte majdnem a megszokott, hivatalos hangján, miközben csípőre tett kézzel a városkát kémlelte. Ez is amolyan rendőrös dolog volt. Folyton figyelt, mint valami őrangyal. Néha túlságosan is.

- Ühüm…

- Akkor jó. – Felsétált mellettem a lépcsőn, poros western csizmája hangosan csattogott a fokokon, a deszkák néhol fájdalmasan nyikordultak fel alatta. Mikor felért, benyitott és bekiáltott. - George?

- Ahrmm… Billy? Gyere be, cimbora! – Hallottam bentről nagyapa hangját. Nyilván felriadt a kiabálásra a szunyókálásából. a weszkócsizmák csattogtak, az ajtó becsukódott, és aztán semmiféle hang nem szűrődött ki odabentről. Felsóhajtottam, és megállapítottam, hogy rettenetesen unatkozom. Aztán feltettem magamban a kérdést.

„Mi a fenét csináltam én itt tavaly, teljes három hónapon keresztül?!” A válasz nagyon egyszerű volt. A legtöbbször segítettem a nagyinak a takarításban, vagy olvastam, vagy sétáltam egyet a tónál, ahol a nagyapám horgászni szokott.

„Jó, akkor a tóhoz megyek” – döntöttem el magamban a kérdést. Beszóltam a nagyinak, hogy nehogy aggódjon amiatt, hogy eltűntem. ahogy mentem kifelé, még hallottam a nappali felől a bőszen magyarázó hangot: „Azt hiszik, bevesszük, mint negyvenhétben, amikor…”

Becsuktam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a lépcsőn. Bár tavaly óta nem jártam arra, azért még emlékeztem, merre kel menni. Egyébként sem lehetett eltévedni, mivel egyáltalán nem volt bonyolult az útvonal. Kisétálok a város másik széléig, (amerre nem a puszta sivatag van), és megyek egy mérföldet a poros úton, amíg el nem érek egy tisztást, majd egy erdős részt. Az erdőn túl húzódik egy másik tisztás, rajta a tóval.  Ami nem túl nagy, de hobbi horgászatra tökéletesen megfelel. A tavon túl a tisztáson egy földút vezet végig a műútig, s ott beletorkollik, arrafelé lehet kijutni Dovilleből, vagy be oda. Én is ezen az úton jövök, mindig a nagyiékhoz.

Gondolkoztam, merre menjek, mert az erdőt meg is lehet kerülni, ha folytatólagosan megyek a poros úton, éppen mellette haladok el. De én szerettem volna a fák között menni, legalább ott nem tud Nap annyira betűzni, és felolvasztani az agyvelőm, mielőtt a tónál lehűthetném magam.

Tulajdonképpen kifejezetten jól esett sétálni ott a vastag törzsű, öreg tölgyek és bükkök közötti ritkás-füves barna talajon. A napfény valóban csak néhol tudott betörni egy-egy sávban a sűrűre nőtt lombok között, hogy aztán elérjék a talajt, és néhány fűszálat táplálhassanak. Ezek a fénycsíkok olyanok voltak itt a félhomályban, mint a mennyországhoz vezető út. Csábítóak, ragyogóak, melegek, és földöntúliak egyszerre. Habár napsütésből bőven kijutott itt Dovilleben, (több is, mint elég) aki itt benn járt, mégis úgy érezte, szeretne belesétálni ezekbe a „fény-alagutakba”, hátha kap valamiféle gyógyulást, vagy megváltást tőle. Már el is felejtettem, milyen csodálatos érzés itt lenni, hallgatni a madarak csivitelését talán teljesen érdektelen dolgokról, a mókusok és más apróbb állatok szöszmötölését a fák ágai felől, a szél susogását a levelek között, érezni a friss természet bódító illatát, s közben bámulni a káprázatos fénysugarak földre „zuhanását”.

Széles vigyort terítettem az arcomra, és szórakozottan sétáltam a tó felé, elég lassan, mivel tudtam, hogy ez nem egy túlságosan nagy rengeteg, legalábbis hosszában nem, és minél több ideig szerettem volna élvezni az „átutazást”.

Így is elég hamar kiértem a tisztásra, de megnyugtattam magam, hogy majd visszafelé még lassabban megyek, sőt, talán még meg is állok egy kicsit időzni. Nem kellett sokat gyalogolnom a tisztáson, mielőtt megpillantottam a kis tavacska hullámzó, csillogó felszínét. imitt-amott nád övezte, meg egy-két bokor (ahonnét a nagyapa és Bill horgászni szoktak), és pár nagyobb kő. Volt egy rész, ahol tiszta homokos volt a part, tavaly is pont ezt a helyet szemeltem ki magamnak a napozáshoz. Na persze, Mia Porter napozási kísérletei sem jutottak sosem eredményre: mindig leégés lett a vége, köszönhetően a sápadt bőrömnek. Egyszerűen barnulásra alkalmatlan, bárhogy is az ellenkezőjét szerettem volna.

Kibújtam a szandálomból, leültem egy nagyobb kőre, és belefúrtam a lábfejem a homokba. Percek alatt úgy éreztem, a Nap mindjárt szétégeti a bőröm, ahol nem takarja a ruha, vagy a homok. Hiába: ez az én formám. De a víz csillogó, ragyogó felszíne annyira elbűvölt, hogy nem akartam még felkelni és árnyékba húzódni. Eszembe jutottak a szüleim, akik most valahol Floridában élvezik a homokos tengerpartot. Azt mondták, szívesen elvisznek magukkal, de én nemet mondtam, mert annyira láttam rajtuk, hogy szeretnének egy kicsit kettesben nyaralni valahol, és én, Mia Porter, az önfeláldozó, inkább jöttem ide. Meg aztán, nekem is kell néha egy kis szabadság. Végtére is tizenkilenc vagyok már. És itt a kocsim: oda megyek vele, ahová csak akarok, nem kötelező Dovilleben töltenem az egész nyaram, legalábbis nem úgy, hogy minden percemet itt töltöm. Néha bekocsikázhatok a legközelebbi városba, és vásárolgathatok, ha úgy tartja kedvem, vagy akár moziba is mehetnék… ha volna kivel. És akkor eszembe jutott William. Miért ne mehetnék vele? Nos, ezt igazán remek ötletnek tartottam, és biztos vagyok benne, hogy a nagyiéknak sem lenne ellenére… Csak a bátorságomat kellene összeszednem ahhoz, hogy megkérjem…

Felsóhajtottam. egy kicsit hiányzott  suli, meg a barátaim, akikkel a szünetekben amúgy lógni szoktam. Maradhattam volna Glendaleben is, hogy velük töltsem a nyarat, de akkor meg a nagyiékat sértettem volna meg. Csak én vagyok nekik, senki más. anyuék is csak egyszer-egyszer esnek be hozzájuk, amikor úgy van idejük, szóval, én vagyok az egyetlen, aki mellettük lehet hosszabb ideig.

De most úgy éreztem, már unom ezt a három hónapos csendes pihenőt. A pezsgő élet valahogy sokkal jobban vonzott magához, mint az állandó csend, még akkor is, ha az éjszakai szórakozásokat általában kihagytam, mert a disco meg ilyen helyek viszont egyenesen taszítottak: utáltam a tömegnyomort, ahol sok a drogos meg a piás. Sokkal jobban szerettem a kellemes hangulatú kávéházakat, meg a gyorsétkezdéket, és a mozit… És, szerencsére a barátaim is. Nina, Zed és Karen társaságában éreztem magam a legjobban, és nem is vágytam soha több barátra. Néha még ők is túl sok voltak nekem, mint már mondtam, egyáltalán nem vagyok az a társasági ember. Emiatt kicsit furának is tartanak az emberek, de én jól érzem így magam, és imádom, hogy a barátaim tudják, milyen vagyok, és olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Számomra ez volt így a teljes élet. Illetve, a majdnem teljes. Mert egyetlen dolog mindig is hiányzott az életemből. Hogy mi, azt ez idáig nem tudtam megmagyarázni. De azt hiszem, most napról napra tisztábban kezdek látni, és ennek kifejezetten örültem.

Éreztem, hogy ha fél percen belül nem kelek fel innét, este kenegethet a nagyi a leégés elleni kenőccsel. Úgyhogy feltápászkodtam kénytelen-kelletlen, lemostam a lábam a kellemesen meleg vízben, és visszabújtam a szandálomba. Lenyúltam, és a markomban felfogtam egy kevés vizet, hogy megnedvesítsem felforrt tarkóm, meg az arcom. aztán elindultam vissza az erdő felé. ahogy lépkedtem a barnás talajon a néhol lesikló fénysugarak között, ismét az idegen jutott az eszembe. Most is, akárcsak az előző víziómnál, az arca jelent meg előttem. Hosszú, egyenes fekete haja békésen telepedett a vállaira. Hatalmas szomorú-kék szemei könyörgőn néztek rám sűrű, vastag, fekete szemöldöke alól. Penge vékonyságú, színtelen ajka mosolyra húzódott, s hullámzott az egész kép.

Aztán megjelent előttem egészben is, bár most teljesen másképp festett, mint amikor nálam járt. Pillanatok teltek el, mire rájöttem, miért. Most nem volt rajta az a hosszú, fekete csuklyás köpeny, mint akkor. És még csak nem is a földön állt, hanem kb. 3 méterrel felette, majdnem magzati pózban lebegett, félmeztelenül. Derekát öv fogta körbe a fekete nadrágon, amit viselt. A nadrág a térdéig fel volt hajtva, vádlija és lábfeje csupasz volt. Görnyedt a levegőben,, majdnem teljesen összegömbölyödve, hosszú, fekete haja lelógott és szinte teljesen eltakarta arcát, gyönyörű szemeit.

Még néhány másodpercbe tellett, mire érzékeltem, hogy az idegen az egyik „fénysugárban” lebeg, és ez nem vízió. Valóban ott volt, tőlem pár-tíz méterre. Tátott szájjal bámultam felfelé a meztelen felsőtestre, az előrehulló hajrengetegre, a mellkasán keresztbe tett, összeszorított öklökre. Fogalmam sincs, meddig tartott, nem érzékelte az időt. De egyszer csak az idegen kiegyenesedett a ragyogó fényben, s mintha az egész felsőteste, a karja és a lába izzott volna, de még az arca is, ahogy előtűnt a hajrengeteg mögül. Nem szimplán világos volt a ragyogó napfénytől, hanem sugárzott a bőre. Sárgásan, de nem vakítóan. Két karját kinyújtotta oldalra, ahogy megfeszült, egyik lábát feljebb húzta, arcát most már egészen felfelé tartotta az ég felé, de csukott szemmel, haja ében-függönyként hullott hátra. Mindeközben pedig ereszkedni kezdett lefelé lassan. mikor az egyik mezítelen talpa elérte a barnás-füves talajt, letette a másik lábát is. Majd leengedte a kezeit, fejét pedig egyenesen tartva, kinyitotta a szemét. Még mindig sugárzott. Lépett kettőt, és máris kint volt a fénysugárból, a bőre pedig nem sugárzott többé, ugyanolyan normális volt, mint az enyém, vagy bárki másé. Lehajolt, a földön heverő valamiért nyúlt, és felvette. A köpenye. Megigazította nadrágját, majd belebújt a köpenyébe, aztán az addig számomra láthatatlan csizmaszerűségbe is.

Mivel még mindig a látottak hatása alatt álltam, nem tudtam megmozdulni. Földbe gyökerezett lábakkal bámultam a magas idegent, ahogy oldalra néz, észrevesz, és elindul felém. Azt hiszem, a szám még akkor is tátva volt, amikor csupán két lépésnyire megállt előttem, és elkerekedett szemembe nézett az övéivel.

- Nem számítottam rád – hallottam messziről a két kék drágakő, és az áltagos orra alatti vékony szájából kibukni a szavakat. Szédültem, azt hiszem, az ájulás kerülgetett.

- Öhm…- nem jött ki több hang a torkomon, csak éreztem, ahogy meginog alattam a talaj, a fák pedig szédületes sebességgel kezdenek el forogni körülöttem.

- Mia! – Hallottam még kétségbeesett, mély hangját, aztán minden elsötétült.