Tégy úgy, mintha érdekelne
amiről beszélek.
Tudom, hogy már mennél,
inkább máshol lennél,
de hallgass meg, kérlek!
Várj egy percet!
Nekem sem könnyebb, ne hidd!
Sok érzés kavarog bennem,
az egyiket el kell, hogy vidd
oda, hová indulsz.
Ülj le, barátom!
Ne végy még cipőt!
Adj egy kis időt!
Nem jönnek számra a szavak,
de kicsit még feltartalak,
csak hogy itt maradj
néhány röpke percre még.
Nekem már ez is elég.
Megőrzöm varázsát
az utolsó pillanatnak,
mit veled tölthetek.
Sírok majd, mint egy kisgyerek,
mikor az ajtón kilépsz.
Tudom, messzire mész,
de vigyél egy emlékmorzsát!
Talán néha eszedbe jut,
mily nehezen engedtelek át
a küszöbön,
hogy végül rám zárd a kaput,
melyet nem lépsz át többé soha.
Azért ne légy hozzám mostoha!
Fáradt vagyok.
Néha ostoba.
Mint most is, mert néma a szám,
pedig sok mindent akartam
mondani még.
De most már az is elég,
hogy együtt hallgatunk.
Egyszer talán még összefutunk
az utcán véletlenül.
Tudom, akkor majd lesütöm
sóvár szemem,
félre fordítom fejem esetlenül,
hogy ne lássalak.
Mert ezt a percet akarom
örökre őrizni meg,
mikor szívem még érted remeg,
s te mellettem ülsz hallgatag,
mintha még enyém lennél.
Elmúlik most e pillanat.
Indulj hát!
Ne várj!
Ne nézz hátra!
Csak előre menj!
De jussak eszedbe
egy magányos éjszakán,
mikor az álom elkerül,
lelked a mélybe alámerül,
s hogy itt hagytál engem,
azt azon az éjelen megbánod talán.
Én elengedlek.
Csak maradj halvány lángja
életemnek!