Szél kavarja fel az út porát,

kacsintanak a homokszemek,

majd az árok szélén fűre szállva

néznek utánam, ahogy tovább megyek.

Akácok ébrednek lépteim zaján,

rügyekből lop zöldet a világ,

és mint mosoly és a könny

ülnek egymás mellett: tövis és virág.

Felhőkből villan a fecske szárnya,

a villás farkú apró ördögként cikáz,

illatok ölelnek vénülő szívembe,

ez a tavasz érzem, újra leigáz.

Nárciszok tesznek szememre bilincseket

hamvas rózsabimbó ígér szebb jövőt,

a természet csábít és elvarázsol,

így farag belőlem lassan emberkerülőt.