Nézz magadra!
Eljár feletted is az idő.
S még hiszed, hogy vannak csodák?
Elmosta mindet rég az eső.
Mit remélhetnél hát,
ha semmit nem hiszel.
Életed keserű várakozás csupán.
De sejted már, talán tudod,
örökre egyedül leszel.
Magányod bármily nehéz,
fel nem adnád semmiért,
pedig szorongva élsz.
A félelem fojtogat,
mikor a vihar sikítva tépi
párás ablakodat.
Megbénít a meddő vágyakozás,
bár jönne a változás,
mi megszabadít.
De rettegsz, hogy tán nem éri meg
feladni váradat,
mely most még csak tiéd,
bár sarokba szorít.
Szűkölve bújnál egy odúba,
félve kucorogva,
bár az a csoda nyújtózik feléd.
De nem költözhet beléd,
hisz többször is ledobtad a porba.
Felvenni nincs erőd.
Könnyeid nyelve lesed az ablakot.
" Bár kimehetnék! "
Sírva ezt gondolod
törődött lelked kicsi szegletén,
mi ponttá sűrűsödött rég,
mikor bezártál minden kaput.
Hát, magadra csuktad a cella ajtaját.
Bámulod mélán a kint hajladozó
csupasz mandulafát.
Ő is sokáig remélt.
Mégsem kerülte el a halált.