Csak mókus rágicsál a fák lombja között,
s madár suhan át halkan a fejem fölött,
csak a szél suttog titkokat a fülembe,
hogy a völgy ölén kik estek szerelembe.

Csak a csermely locsogja el, ki merre járt,
hány állat oltotta belőle a szomját,
ivott-e vizéből fű, fa, virág, s ember,
mert ő még tiszta ám, nem hordoz szennyeket.

Oda vágy a lelkem, ahol az ember még
abban, amit kapott megleli örömét,
völgyében otthonát, családját, barátját,
erdeje csendjében lelkének nyugalmát.

Örülni tud mindent locsogó csermelynek,
s titkokat hordozó szél csendes beszédének,
zörgő, neszező szép erdei világnak,
s mi neked is nyílik, mezei virághad.

Hol csermely zúg völgy zugában, liget mélyén,
oda vágy a lelkem, ott leli békéjét
csak a szél susogjon, csak madár suhanjon,
csak tiszta vizéből a világ ihasson.