Hang vagyok,

hatalmas rianás,

a fájdalom s a jég frigye,

visz a szél,

fának, sziklának ütközöm,

és letesz az idő a semmire.

Hang vagyok,

ringató dallam,

zongora szülte érzelem,

levegőbe ölelve

lebegve szállok felé,

hogy szívére hajtsam

minden hangjegyem.

Hang vagyok,

buja suttogás,

ki vágytól s álomtól fogant,

izzó leheleten lebegek,

míg koporsóm lesz a csend,

s  rám záródik tenyere: a hant.

Hang vagyok,

nyöszörgő fél ima,

kín szülte szó az ég ajtaján,

hol a végtelen egyenesét,

kérdő jellé görbíti a halál,

az élet utolsó sóhaján.