Arthur Rimbaud Hajnal c. versének parafrázisa
Eltaszított a téli alkony.
Az erődök ormán már minden mocorgott. Eleven volt a tűz. Az árnyak tábora már útra kelt a pusztaság kietlen ösvényein. Álltam, nyugtatgatva a lomha, jéghideg lélegzeteket, és a kavicsok vakok maradtak, míg a szárnyak zajosan lehulltak.
Az első esemény az volt, hogy a rengetegben, a poshadt ólomszürke mattsággal borítva, az utolsó virág is elfordult tőlem, némán.
Felsírtam a bazalttömbök közt lebomló lávafolyam láttán: a karmazsin csúcson megismertem a Sátánt.
Akkor egyenként vágtam el a béklyókat. Hadonászva, a kopár sziklák közt. A kősivatagban, ahol aztán elárultam jelenlétét a kígyónak is. A városban a tornyok és a kupolák közt üldözött, s én menekültem előle a tűzfolyam gránittal kövezett partján, vadászként futott emberi lényem után.
A lejtőn, egy mirtuszliget mellett megfojtott ő rengeteg béklyójával, érezte apró testemet. Aztán az alkony is, a vén is elterült a sziklák ölén.
Mire felébredtem, éjfél volt. |