Mi is lehetne tökéletesebb annál,
mint ami hozzád köt engem?
Tán csak egy pici hópehely,
mi kérges tenyeremre hull,
finoman megmunkált kis kehely,
melyben Isten darabkája rejtezik.
Óh, hát lásd ez egyszer még,
mily ocsúdva, reszketve kél bennem
a csendes vágy feléd, s ki nem huny soha,
miként a jégvirág az üvegen,
apránként keletkezik.
Újra, és újra.
De fellobban, miként robbanó csillagok teszik,
ha ütköznek világokkal,
mikor melléd érkezem.
Megérintenélek.
De félek, hamunként parázslanék el,
ha megfognád kezem,
ahogyan kigyúl a ház is, a parton veszteglő
ócska, vén ladik,
mikor a perzselő nyári hőség
szikrát lobbant korhadt fa közepén,
amint fénye az üvegen át
a fókuszban megtörik.
Testem is ily öreg, törődött, szuvas fatörzs,
de nem tudok mit tenni már.
Talán még nem késő, s fiatal,
töretlen tiszta lelked még befogad,
ahogyan az őszi avar is magához édesgeti
a hervadó, álmos kis virágokat.
Talán kesergő, bús szívem is haza talál,
hisz csak nálad vagyok otthon,
ha elfogadnád gyenge, ölelő karjaim,
melyek utánad nyújtóznak kérlelőn.
Húználak magammal, mint mágnes egyik pólusa,
te, a másik felem, követnél, nem eresztenél,
nem volnál többé idegen,
igaz, őszinte, mély barna szemed
örökké engem nézne csak
vérpezsdítő perzselőn, hűséggel verve meg,
amiképp ragaszkodik kivert kutya ahhoz,
aki befogadta.
Add hát nekem ezt a szempárt, csak nekem,
azt akarom, másé ne legyen.
Álmaimban ibolya színben fluoreszkálsz,
hullámokként kilökődő impulzusaid
elporlasztanak, s magukba szívnak,
s e vakító, tünde lila fénytől
végleg kihull agyamból az értelem.
Szeretlek. Utolsó éledést kábultan érezőn.
Miként parton hajladozó szomorú fűzfák
suhogó lombjait.
S félek, ezt neked soha el nem mondhatom.
Dús hajadba, tenyeredbe bele nem súghatom,
hisz te mindenkié vagy, s így senkié sem,
ahogy a magányosan kerengő bolygók a tenger égen
pergetik véget sosem érő napjaik.
Mardosson bár önös érdektől vezérelt kerge vágy,
űzzön feléd őrülten sikoltó félelem,
mert nélküled lélegezni sem tudok.
Azért másoknak is adnék belőled egy pici részt.
Ha együtt érkeznénk pattogó, roppanó
öreg kályhád mellé, mely áldott meleget ont,
csillapíthatnád e félszt.
Szemedet sosem adnám, csak az enyém legyen.
Mert szelíd pillantásod nélkül megfulladok.
Várlak minden reggel,
mikor új nap virrad álmosan,
s keblemen a szerelem vörös rózsatöveket kibont.
Hogy láthatlak-e még, nem tudom.
De emléked itt ragad bennem végleg,
mint mosott ruhában az illat,
melyet a padláson felejtettek,
s éjjel ott csügg fenn egy apró, árva csillagon.